Az időpontnak a meghatározása ugyanakkor már a nyugati hagyományban sem volt vitáktól mentes: a „húsvéti vitára” az idén éppen 1700 évvel ezelőtt, Nikaiában (Nicea) összegyűlt zsinati atyák tettek pontok, döntést hozva a Húsvét egységes időpontjáról. De milyen hagyománytörténeti előzményei voltak mindennek?

A pászka, a szédervacsora és a kovásztalan kenyerek ünnepe

A Pászka a három nagy zsidó zarándokünnep egyike, és eredetileg két független ünnep összekapcsolódásából jött létre: az egyik a pásztorok ünnepe volt, akik tavasszal, a legelőváltás előtt bárányt áldoztak (ez volt a voltaképpeni pászka). A másik pedig a földművelők világával kapcsolatos, akik – szintén tavasszal – az árpaaratás első termését ajánlották fel (ez a kovásztalan kenyerek ünnepe).

A két ünnep összekapcsolása már az ószövetségi korban megtörtént, és ezért az Újszövetség időszakában már természetesnek vették azt, hogy a Niszán hónap 14-én este a Szédervacsorával kezdődő, majd hét napon át folytatódó örömteli együttlét egyetlen nagy ünnepi megemlékezés a kivonulásra Egyiptomból (lásd Kivonulás könyve 12,26–27).

Az újszövetségi hagyomány

A keresztény Húsvét ugyanakkor Jézus Krisztus szenvedésére, kereszthalálára és föltámadására emlékezik. Jézus halála napjának a pontos meghatározása ellenben nem teljesen egyértelmű az evangéliumi beszámolók alapján. Abban egyetértés látható, hogy Jézus pénteki napon halt meg, és a szenvedése előtti estét a tanítványaival együtt töltötte.

A különbség abban áll, hogy a három szinoptikus szerző (vagyis Máté, Márk és Lukács evangélisták) szerint az utolsó vacsora húsvéti (pászka) vacsora volt (tehát Niszán hó 14-e estéjén) – és így Jézust a kovásztalan kenyerek ünnepének első napján ítélték el és feszítették keresztre.

A János-evangélium szerint viszont a Húsvét készületi napján végezték ki Jézust, azaz a jánosi időrend szerint Jézus halálának a napja Niszán 14-e. A biblikusok, szentírástudósok elsősorban ez utóbbit valószínűsítik, és így joggal föltételezhető, hogy Jézust a Húsvét készületi napján, 30. április 7-én, pénteken feszítették keresztre.

A Nap és a Hold

A liturgikus naptár egyszerre használja a Napot és a Holdat hivatkozási pontként. A Nap-naptár figyelembe veszi a tavaszi és az őszi napéjegyenlőséget, a nyári és a téli napfordulót. A Hold-naptár pedig az újhold és a telihold ismétlődő körkörösségén alapul.

Liturgikus értelemben a bolygónk számára oly fontos két égitest teológiai, jelképes értelmet kap. Mindez a Teremtés könyvének a negyedik napra vonatkozó leírásán alapul (1Móz 1,14–19):

„Akkor megint szólt Isten: »Legyenek világító testek az égbolton, és válasszák el a nappalt az éjszakától. Ezek határozzák meg az ünnepeket, a napokat és az éveket. Fényeskedjenek az égbolton, és világítsák meg a Földet.« Úgy is lett. Isten megteremtette a két nagy világítót. A nagyobbik világítót, hogy uralkodjék a nappalon; és a kisebbik világítót, hogy uralkodjék az éjszakán, és hozzá még a csillagokat is. Isten az égboltra helyezte őket, hogy világítsanak a Földnek, uralkodjanak a nappal és az éjszaka fölött, és válasszák el a világosságot meg a sötétséget. Isten látta, hogy ez jó. Este lett és reggel: a negyedik nap.”

Az egyik IV. századi hagyomány összeköti a teremtés hetét a megváltás hetével: a tavaszi napéjegyenlőség a teremtés első napja, a telihold a negyedik nap, Nagypéntek a hatodik nap (az ember teremtése és a bűnbeesés), Nagyszombat a hetedik nap (amikor Isten megpihent), Húsvétvasárnap pedig a nyolcadik nap, amelyben most is élünk.

A nikaiai zsinat időpontmeghatározása

A Húsvét időpontjának a meghatározása a korai századokban különböző ellentétekre, vitákra adott okot. A kis-ázsiai egyházak együtt ünnepelték az Úr föltámadását a zsidókkal, akik tehát Niszán 14-én az Egyiptomból megszabadulásukra emlékeztek. Ezzel szemben 160 körül Rómában és Alexandriában áttértek egy új szokásra, amely szerint a keresztény Húsvétot a Niszán 14-ére következő (azaz a tavaszi napéjegyenlőség utáni teliholdat követő) vasárnapon ünnepelték.

Ma már tisztán látszik, hogy az ezzel kapcsolatos vita nemcsak időrendi kérdést érintett, hanem hittudományi, teológiai gyökerei is voltak, ahol mindkét fél apostoli hagyományra hivatkozott, és az ünnep lényegét érintő kérdésként jelent meg a húsvétszámítás. A rómaiak számára a Húsvét kiemelten is a föltámadás ünnepe volt, míg a kis-ázsiaiak (a zsidókeresztény quattuordecimánusok) számára elsősorban a szenvedés ünnepe.

Hierapoliszi Apollinarisz egyik töredéke ezt így fogalmazza meg: „Az Úr igazi pászkája 14-e, a nagy áldozat, amelyben a bárányt Isten Szolgája helyettesíti, amikor a megkötözött megkötözte az erőst, amikor az élők és holtak bírája elítéltetett, aki a bűnösök kezére adatott, hogy megfeszítsék.”

Tehát a jánosi hagyományt követve a hierapoliszi püspök Jézus Krisztus áldozatát azonosítja az engesztelő bárányáldozattal, vagyis Ő maga lett a föláldozott Bárány, ahol 14-e az Úr „pászkája”, azaz szenvedésének és áldozatának napja. Látható ugyanakkor az is, hogy a keresztre feszítés nagy áldozatába belesűríti a föltámadás és a megváltás történését: a Krisztus oldalából kifolyó vizet és vért a keresztségre és az Eucharisztiára értelmezte, és kapcsolatba hozta a teremtéssel. Vagyis ahogyan Ádám oldalából Éva jött elő, úgy született meg Krisztusnak a megnyitott oldalából az Egyház.

Összességében tehát látható, hogy a két hagyomány között nem volt tanbéli eltérés, és ha végül a Viktor pápa által képviselt római hagyományt erősítették is meg a zsinatok, a kis-ázsiaiak fölfogásában Krisztus halála a teljességet jelentette, és így lehetett a győzelem ünnepe, a teljes megváltás emléknapja. A nikaiai zsinat (325) döntése szerint a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölte utáni vasárnapon ünnepeljük a Húsvétot.

Áttérés a Gergely-naptárra

A zsinati döntést minden keresztény egyház elfogadja. Honnét akkor a különbség Kelet és Nyugat között? Az eltérés 1582-ben keletkezett, amikor a Nyugat XIII. Gergely pápai döntésére (Inter gravissimas) átugrotta az október 5. és 12. közötti tíz napot, hogy helyrehozza a Kr. e. 46-ban (egyiptomi példa alapján) Iulius Cæsar által elfogadott Julián-naptár akkorra már nagyon zavaró pontatlanságát, eltérését a csillagászati helyzettől. A protestáns egyházak a XVIII. században tértek át a Gergely-naptárra, nyugaton tehát jelenleg ez az ökumenikus egyetértés.

A polgári, világi hatóságok egyébként mára már Keleten is áttértek a gregorián-számításra, csak a keleti egyházi hagyományok tartják magukat a régi naptár használatához. A két egyházi naptár különbsége miatt tehát minden olyan évben, amikor a telihold március 21. és április 3. közé esik, Keleten és Nyugaton négy-öt hét eltéréssel ünneplik a Húsvétot.

Ökumenikus javaslatok az egységesítésre

Az ökumenikus mozgalomban két irányból történtek kísérletek a két időpont egységesítésére. Az egyik kezdeményezés érdekes módon a polgári, világi hatóságoktól érkezett, a Népszövetség részéről. Eszerint a Húsvét ne mozgóünnep legyen, hanem rögzített időpontban, az április második szombatját követő vasárnapon ünnepeljék.

A kérdéssel a II. Vatikáni Zsinat (1962–1965) is foglalkozott, de egyedül nem akart dönteni. 1965 és 1975 között a Hit és Egyházszervezet Bizottság (ahol a római katolikusok is teljes jogú tagok) kérdőívek, tanácskozások és közgyűlési jelentés szintjén is foglalkozott a kérdéssel.

Húsz évvel később megint elővették a kérdést, és 1997-ben az (ortodoxokat és protestánsokat összefogó) Egyházak Ökumenikus Tanácsa és a Római Katolikus Egyház közös javaslatot fogalmazott meg. Eszerint a folyamatok afelé mutatnak, hogy a nikaiai zsinat mindenki által elfogadott döntése kell, hogy legyen a kiindulási alap (a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölte utáni vasárnap); ugyanakkor a csillagászati tavaszi napéjegyenlőséget (mégpedig a jeruzsálemi hosszúsági fokon) tiszteletben kell tartani, tekintet nélkül a naptárak különbségére. Reméljük, hogy e javaslat, vagy valami hasonló alapján hamarosan az egész kereszténység mindig ugyanakkor ünnepelheti majd a Húsvétot.