Technooptimizmus és technopesszimizmus a technikafilozófiai iskolák tükrében

„A technika, miként a digitalizáció is, Janus-arcú jelenségeknek számít: egyszerre hordoz magában pozitívumokat és páratlan lehetőségeket, valamint negatívumokat…” (Pongrácz, 2024: 83)

Ahogyan arra Richard Parry felhívja a figyelmet: az antik görög filozófiában – különösen Arisztotelésznél – a techné egyfajta műalkotást, azaz a természethez hasonló létrehozatalát – annak lehetőségét, az arra való képességet, az ahhoz való ismereteket és magát az folyamatot és eredményt is (poiêsis) – jelölte. Ugyanakkor a felvilágosodás során ez megváltozott, így a technika elsősorban a mesterséges létrehozatalára kezdett irányulni. Korról korra áthatja nyugati civilizációnk történetét annak a kérdése, hogy jó-e vagy sem az újabbnál újabb technológiák megjelenése? Hasznosak-e az új vívmányok, vagy sokkal inkább káros hatásaik határozzák meg a főáramú diskurzust? Jelen helyen a különböző technikafilozófiai iskolák alapelveit, valamint e relevanciájú percepcióit tisztázzuk annak érdekében, hogy felvázoljuk a körvonalát egy lehetséges realista technikaképnek.

Carl Mitcham értekezése szerint a technikafilozófiai tradíciók alapvető vonása a Ropolyi László által „technikafilozófiai alapkérdésnek” nevezett premissza: a technika autonóm, kontrollálhatatlan; vagy éppen társadalmi beágyazottsága révén eszközjellegű-e? Ezen túlmenően azonban egy másik kérdés is felmerül, nevezetesen az, hogy a technika önmagában véve értéksemleges-e vagy értékkel terhelt? Mivel a technika és technológia alkalmazása szituációhoz kötött, felmerül annak kérdése, hogy a felhasználó etikával használja-e az adott technikát, vagy sem. Andrew Feenberg szavaival élve ez azt jelöli ki, hogy a cselekvés során elválik-e a cél és az eszköz, vagy sem? E két fő dimenzió határozza meg azt, hogy milyen technikafilozófiai tradícióval találkozunk egyes gondolkodók műveit olvasva. Ropolyi amellett érvel, hogy a technika értékterheltségének és autonómiájának kérdése szoros kapcsolatban állnak egymással,

„(…) tulajdonképpen ugyanannak a technika-társadalom viszonynak a különböző oldaliról van szó. Míg a technika autonómiájának értelmezése során a technika és társadalom viszonyában az őket megkülönböztető és egymástól elválasztó összefüggésekre figyelünk, addig az értéktartalmak vonatkozásában a technika és társadalom valamiféle azonosságát, egymásban való kölcsönös megjelenésének lehetőségeit vizsgáljuk.” (Ropolyi, 2006: 63)

Amennyiben a technikát egy, az egyéni emberi cselekvéstől függetlennek tekintjük, ugyanakkor értéksemlegesen gondolunk rá, az úgynevezett determinista technikafilozófiai iskola képviselőivel kerülünk egy szemléletmódba. Ok-okozati összefüggésekre építve képviselői azt állítják, hogy társadalmi előremenetel nem mehet végbe technikai fejlődés nélkül. Ezzel, mivel a szemükben egy jobbnál jobb körülmények közepette, valamint egyre költséghatékonyabban elégülnek ki a társadalmi igények és szükségletek, alapvetően optimista iskolának nevezhetjük (Ropolyi, 2006; Feenberg, 1999). Ugyanakkor e determinizmus könnyen összekapcsolódhat dialektikával és antagonisztikus elméletekkel (Héder 2021). Ezzel szemben az instrumentalizmus hagyományosan a liberalizmus előfelteébseiből indul ki, így a technika az ember által szabadon felhasználható eszköz, s nem más. Ezzel megnyitja a lehetőséget az adott szituáció pozitív és negatív értékelései felé egyaránt, így „(…) a szituációk pedig humán kontroll alatt állnak, a kiválasztott emberi törekvések és célok értékelése dönt a technika áldásos vagy káros megítélésében.”(Ropolyi, 2006: 69)

1. táblázat: A különböző technikafilozófiai iskolák.

Forrás: (Feenberg, 1999), saját szerkesztés.

Ez a fajta realista megközelítés fellelhető az úgynevezett kritikai megközelítésen belül is. Megközelítésükben a modern technika és a társadalom összekötődik, elvégre egyre inkább behálózzák a különböző technológiai eljárások életünket, ugyanakkor az erről való nyilvános diskurzus révén maga a technikai fejlődés és az eszközök alkalmazása átláthatóbbá és szabályozhatóvá tehető. Ezzel az instrumentalizmus és a kritikai elmélet is távolságot tart a technológiai utópianizmus és a neo-luddizmus különböző megnyilvánulási formáitól. A szubsztantivizmus, amely megközelítésbe leginkább Martin Heideggert soroljuk, legfőbb sajátossága az, hogy képviselői szerint a modern technika elkerülhetetlen az emberi életben – ezzel közös a determinizmussal –, maga az egyén a technológiai fejlődés kiszolgáltatottja. Ugyanakkor képviselői tagadják, hogy a modern technika értéksemleges volna, ugyanis „(…) saját értékeit használata során ellenállhatatlanul közvetíti, vagyis a technika szükségképpen megváltoztatja az elérni kívánt célt, sőt az embert magát is.” (Ropolyi, 2006: 65) A technika természetének univerzalizmusa ez esetben pesszimista konnotációt kap.

Természetesen nem arról van szó ezen a helyen, hogy az egyes pozíciók egyértelműen hurrá-optimista, vagy éppenséggel a hanyatlás bekövetkeztét jósolnák meg a technológiai fejlődés következtében. Sokkal inkább azt kell látnunk, hogy az egyes ideáltípusok technika-értelmezési narratívát biztosítanak számunkra, s mivel az egyes technikák szituációhoz kötöttek, a konkrét emberi cselekvés nagyban meghatározza a technika alkalmazásakor végbemenő eljárás, illetve annak eredményének milyenségét. Míg a maghasadás örvendetes lehet mind determinista, instrumentalista, illetve kritikai nézőpontból, elvégre óriási mértékű áram előállítására van lehetőségünk általa. Szubsztantivista, valamint akár a kritikai nézőpontból is – ez utóbbi esetben annak szerzőinek pluralitása révén (Ropolyai 2006) –az atomreaktor-balesetek, a Föld radioaktívval történő terhelése, valamint a nukleáris fegyverek és az abból eredő kölcsönös elrettentés politikája mentén kibontakozó bizonytalanság érzete lehet megnyilatkozásunk.

E példát áthatja a technooptimizmus és technopesszimizmus kategóriája, ugyanakkor érdemes skálaként elképzelni e két pozíció közötti távolságot, s kevésbé dialektikusan tekinteni rá. A technorealizmus, amely egy amerikai kezdeményezés, az 1990-es években indult útjára, s épp a mértékletességhez kíván visszatérni. Így a bevezetőben feltett kérdésre, miszerint jó-e vagy rossz-e az új technológiák megjelenése és az általuk kiváltott társadalmi, gazdasági, netán politikai vagy környezeti változás, a válaszuk: mindkettő. Félreértés ne essék: kétségtelen, hogy a modern kor egyik legnagyobb, globális tragédiája az 1986-os csernobili atomerőmű-baleset, valamint annak kormányzati kezelése és globális kommunikációja. Ugyanakkor alkalmazásával hozzájárulunk az alacsony szén-dioxid kibocsátáshoz és a stabil energia biztosításához. Ennek értelmében míg a technológiai fejlődés könnyebbé és élvezhetőbbé teszik magát az életet, hozzájárul egészségünk jobb megőrzéséhez, a világról meglévő tudásunk gyarapodásához, addig új feszültségeket is eredményez. A technorealisták manifesztójukban leírtak szerint egy mérsékelt megközelítés révén megérthetővé válik az egyes technikák gyakorlati természete, amelynek köszönhetően alkalmazásuk az emberi értékek mentén vihető végbe. Ez azért is fontos, mert a szubsztantivistákkal egyet értenek abban, hogy az egyes technikák nem semlegesek. „Minden eszköz a világlátás egy sajátos módját és a másokkal való interakció sajátos módjait biztosítja a felhasználónak. Mindannyiunk számára fontos, hogy figyelembe vegyük a különböző technológiák előfeltételeit, s olyanokat keressünk, amelyek tükrözik értékeinket és törekvéseinket.” (technorealism.org)

Ezen kijelentés különösen jelentős állítás a technikai alávetettséget és a szabad eszközhasználatot hirdető pozíciókkal szemben. Ahogyan a görög techné kapcsán (vö.: Davies, 2006), úgy itt is megjelenik a technika etikához kötésének normatív igénye. Az atomenergia felhasználása számos módon elképzelhető, ugyanakkor az, hogy e lehetőségeket miként valósítjuk meg, alapvetően az emberi cselekvéshez társuló felelősségtudaton és erkölcsi értékrenden alapuló döntés eredménye. A kérdés nem pusztán technikai vagy gazdasági, hanem mélyen etikai jellegű: vajon az energiaellátás biztosítására használhatjuk-e fel e technológiát, vagy továbbra is a kölcsönös elrettentés logikáját követve fenntartjuk a bizonytalanságot. Ebben a folyamatban, ahogyan a technorealisták is felhívják rá a figyelmet, különösen nagy jelentőséggel bírnak az államok, hiszen ők képesek biztosítani az alapvető emberi jogok és erkölcsi értékek érvényesülését, elvégre „[a] piacok ösztönzik az innovációt, de nem feltétlenül biztosítják a közérdeket.”(technorealism.org)

A fentiek alapján megállapítható, hogy a modern kor is kialakította a technika értelmezésének sajátos megközelítéseit. Ugyanakkor világosan látszik, hogy ezek az értelmezések korántsem egységesek: a technikához való viszonyt egyaránt jellemezhetik optimista és pesszimista attitűdök. Fontos azonban felismernünk, hogy a két szélsőséges álláspont között lehetőség nyílik egy kiegyensúlyozottabb, elemzőbb hozzáállásra is – egy olyan realista szemléletmódra, amely nem tagadja a technika okozta lehetséges veszélyeket és káros hatásokat, de elismeri az általa nyerhető lehetőségeket is. Ha felelősségteljesen viszonyulunk embertársainkhoz, környezetünkhöz és magához a technológiához is, akkor érthetjük meg igazán Kausner János gondolatait, miszerint:

„A technika, az eszközök alkotása, megszerkesztése önmagában véve se nem jó, se nem rossz. A technikai eszközök felhasználhatók erkölcsileg jó és nemes célokra, és felhasználhatók az emberi szabadakarat következtében erkölcsileg kifogásolható célokra is. (…) Az erkölcsileg jó és rossz közötti választás nem az eszköz érdeme vagy bűne, hanem az emberi szellemé.” (Kausner, 1941: 102, idézi Pongrácz, 2024: 83).

Bibliográfia:

Campbell, Heidi (2005) Exploring Religious Community Online: We are One in the Network. New York, Peter Lang

Davies, Gregory H. (2006) Means Without End. A Crritical Survey of the Ideological Genealogy of Technology Without Limits, from Apollonian Techne to Postmodern Technoculture. Lanham – Boulder – New York – Toronto – Oxford, University of America Press

Feenberg, Andrew (1999) Questioning Technology. London, Routledge

Franssen, Maarten; Lokhorst, Gert-Jan; van de Poel, Ibo (2024) Philosophy of Technology. In: Zalta, Edward N.; Nodelman, Uri (eds.) The Stanford Encyclopedia of Philosophy (Fall 2024 Edition) https://plato.stanford.edu/archives/fall2024/entries/technology/

Kausner János (1941) Technika és ember. Magyar kultúra, 1941/19.

Mitcham, Carl (1994) Thinking through Technology. The Path between ENgineering and Philosophy. Chicago, University of Chicago Press

Parry, Richard (2024) Episteme and Techne. In: Zalta, Edward N.; Nodelman, Uri (eds.) The Stanford Encyclopedia of Philosophy (Winter 2024 Edition), https://plato.stanford.edu/archives/win2024/entries/episteme-techne/

Pongrácz Alex (2024) Elszabadult Prométheusz. Adalékok a technika, ember és állam relációjának eszmetörténeti vizsgálatához. Kommentár, 2024/3, 76-83.

Ropolyi László (2006) Az internet természete. Budapest, Typotex

technorealism.org – archiválva, elérhető: https://web.archive.org/web/20240427074448/technorealism.org/