A baloldali technikakritika általánosságban a marxi dialektikából merít, így kizsákmányolt és elnyomó felek szembenállására központosít. Ennek kortárs példája lehet Soshana Zuboff 2018-ban megjelent The Age of Surveillance Capitalism: The Fight for a Human Future at the New Frontier of Power c. munkája, amelyben a szerző az állampolgárok által létrehozott digitális lábnyomok, valamint az azokat begyűjtő és adattá transzformáló digitális platformok, infokommunikációs cégek közötti gazdasági-társadalmi feszültségre koncentrál. Ezzel szemben a jobboldali technikakritika a hagyomány és a kultúra értékei felől közelíti meg a technika kérdését: a technikát gyakran az emberi létmód megzavarásának, a létezés autentikus dimenzióinak elvesztésének veszélyeként mutatja be. E nézőpont egyik legeklatánsabb képviselője Martin Heidegger, akiről jelen helyen szólni fogunk. A két megközelítés tehát így foglalható össze:

  • A baloldali technikakritika a modern technikát a tőkések kezében összpontosuló termelőerőként azonosítja. Használatával növekszik az osztályok közötti különbség, valamint az elidegenedés fokozódik (Karl Marx és Friedrich Engels, stb.).
  • A jobboldali technikakritika elsősorban a technikai világnézetre, eljárásmódra koncentrál. Mivel leegyszerűsíti, egyneműsíti a kapcsolatokat, új értékek mentén kezdenek el szerveződni a közösségi kapcsolatok (pl. Martin Heidegger, Oswald Spengler, stb.).

A következőkben első sorban Martin Heidegger, mint a korábban bemutatott szubsztantivistatechnikafilozófiai irányzat képviselője, valamint egy vele kortárs politikai teoretikus, Carl Schmitt technikaképéről lesz szó. Bár más-más módon, mindketten konzervatív gondolkodók, s mindkettejüknél artikulálódik a jobboldali technikakritika. Heidegger elsősorban a filozófia felől teszi meg belátásait, míg Schmitt politikaelméleti munkásságában hangsúlyozza az emberi döntés és szuverenitás szerepét, szemben a semlegesítő technikai eljárásmóddal szemben. Így mindketten példái annak, miként integrálódik a technikáról történő gondolkodás és a konzervatív világkép: míg Heideggernél (2004) a technológia határozza meg az emberi életmódot és írja is felül az emberi cselekvést; addig Schmitt (2002) esetén a szuverén döntés szab határt a technika uralmának. Azért esett kettejükre a választás, hogy egyrészt azonosíthatóvá válhasson a hagyományosan jobboldali technikakritika, másrészt, hogy kiemeljük a modernitás és a technikai fejlődés társadalmi és politikai következményeinek jobboldali értékelését, harmadrészt, hogy megnyithassuk az utat egy realista technikakritika irányába.

Már maga Max Weber, a modernitás értelmezőjének egyik klasszikusa is úgy fogalmaz, hogy a modern bürokrácia és a kapitalista gazdasági modell a célracionalitás elve mentén szervezi a mindennapokat. Kifejezése, az úgynevezett acélkemény burok – stahlhartes Gehäuse – éppen e célracionalitásra mutat rá: nemes egyszerűséggel végső soron megköti a cselekvő kezeit (Weber, 2020). Ennek analógiáját fedezhetjük fel Heidegger Gestell fogalmában, amely segítségével írja le a világ, így az ember technika – és célracionalitás – általi alávetettségét és elidegenedését. Heidegger szerint a technika létmóddá válik, s az embert a könnyen manipulálható anyag és állomány – Bestand – állapotába taszítja (Feenberg, 2018; Heidegger, 2004; Mitcham, 2022). Miről van szó tehát? Heidegger úgy véli, hogy a modern technika természete nem más, mint a racionalitás, az ezen érték mentén történő nyersanyaggá szervezés: a természeti erőforrások, nyersanyagok, bármilyen létező felhasználhatóság és hasznosíthatóság függvényébe állítása. Ezzel a technika egy önmagában létező, vagy önmagát kiteljesítő tényező – Gestell –, amelynek használata nem a valóságot, hanem a valóságot mint felhasználható nyersanyagot tárja elénk (Heidegger, 2004). Ezzel a szubsztantivista technikafilozófiai megközelítés két kritériumát azonosítottuk: a modern technika Heidegger szerint autonóm, ráadásul érték-vezérelt. Ennek értelmében Heidegger számára a modern technika egy világkép: visszafordíthatatlanul átalakítja a valóságot, a valóság és az ember közötti viszonyt, végső soron a felhasználást követő visszahatásban magát az emberi gondolkodást. Ezzel Heidegger sajátos konzervativizmusa a modern technika kritikáján keresztül abban ragadható meg, hogy elutasítja az univerzalizáló világszemléletet, kultúrkritikai kontextusban az emberi létezés sokszínűségét egysíkúvá silányítását, valamint a világ önmagáért való csodájának profanizálását is problematikusnak tartja.

Carl Schmitt esetén nem találkozhatunk technikafilozófiai munkássággal, elvégre a szuverén, valamint a barát-ellenség dichotómia huszadik századi teoretikusa jórészt politikai teológiához, jog- és politikaelmélethez köthető (Schmitt, 2002; McCormick, 1997). A schmitti technikakritika tehát nem technikai fejlődés elemzéséből, hanem sokkal inkább a saját teoretikus írásaiban lelhetők fel. A politika fogalma c. munkájában a parlamentarizmus és a liberalizmus értelmezése sajátlagos módon, technikai eljárások értelmezéseként tűnik fel.

Cs. Kiss Lajos munkássága impozáns kiindulópont Schmitt technikakritikájának azonosításához. Cs. Kiss rámutat, hogy Schmitt a szocialista utópiával, valamint a liberális joguralmi alapvetéssel szembeni kritikájában amellett foglal álláspontot, hogy a technikai eljárások alkalmazása neutralizálja a természetet, azaz kizárja a politikai cselekvés szükségességét (Cs. Kiss, 2002). Ezzel, mivel nincs szükségállapot, nincs szükség a szuverénre, aki kihirdethetné a kivételes állapotot. Azaz képtelen a politika valódi lényege megmutatkozni. Másrészt tervezhetővé és tervezendővé – genormten Menschen – teszi az embert (Lánczi, 2004), felbomlasztva a területi alapon szerveződő szuverén határait (Gottfried, 2020). Nem véletlen, hogy Schmitt egész egyszerűen kultúraként azonosítja a liberalizmust, semmint ideológiaként, ugyanis véleménye szerint a politikai érdekek és döntések helyébe általános normák által szervezett technikai mérlegelések léptek. A jogi procedúrák önmagukban ugyanakkor semlegesítő technikai eljárások csupán Schmitt értelemzésében. Cs. Kiss (2021) meglátása szerint Schmittet tehát az a felismerés vezeti, hogy a modern jogtudomány a technika alkalmazásának „társadalomtechnikai”, bürokratikus rendszerére redukálódik. Ezért is állítja Bretter Zoltán (2004) azt, hogy Schmitt szerint a liberalizmus apolitikus és antipolitikus, azaz a kompromisszum kizárólagosságára törekszik, valamint depolitizál, tehát a schmitti értelemben vett politikai kérdéseket jogi kérdésekké transzformálja. Ezzel a schmitti barát-ellenség kategória, amely a das Politischealapkategóriája, eltorzul: a kompromisszumra történő törekvés aláássa a politika valódi megnyilvánulását. Innentől kezdve új normatív értékekkel van dolgunk, amelyek nem politikaiak Schmitt értelmezése felől: amennyiben kompromisszumra törekszenek az állampolgárok, s az állam ezt támogatja különböző módozatokon, a társadalom hatékonyan, már-már gépiesen, jól szabályozottként működik. Ezzel szemben Schmitt normatív állítása az, hogy a politika a társadalom központi kérdésévé kell váljon, amelyhez a jogtudomány privilegizált hozzáférést biztosít (Cs. Kiss, 2021). Ezzel Schmitt nem állít kevesebbet, minthogy a politika nem olvadhat fel a technikai racionalitásban, hanem az emberi közösség – általa vélt – valódi szellemi alapjához kell visszavezetni.

Carl Schmitt és Martin Heidegger technikakritikájának összevetése – amely teljes egészében túlmutat jelen keretek között – nem pusztán filozófiatörténeti érdekesség, hanem korunk alapkérdéseire adott egykori mély válaszok ismertetése. A két gondolkodó két eltérő irányból közelíti meg ugyanazon problémát, nevezetesen, miként hatja át a technika az ember világban való helyzetet. Schmitt a politikai döntés kiüresedésében és a technikai racionalitás túlhatalmában válság-diagnózist állít, míg Heidegger a technikai értelmezés egyeduralmát vízionálja. Ugyan előbbi épp a technika semlegesítő hatására hívja fel a figyelmet, addig utóbbi a modern technikában a Gestell révén azt látja, hogy képtelenség kikerülni saját logikáját, így az emberek elvesztik autentikus létező mivoltjukat.

E két szerző nem a technika gyakorlati vívmányait firtatja, hanem azt, hogy az önálló értékrendként működő technikai racionalitás miként torzíthatja el az emberi együttélési módozatokat – ennek értelmében érvelhetünk amellett, hogy a technika a társadalom és a politika részének tekinthető. Egybevetésük napjainkban különösen időszerű, amikor algoritmusok, adatalapú döntéstámogató rendszerek, valamint a kormányzatok technokratikussá válása a mindennapi gyakorlatok részét képzik. Meglátásaik egybevetése ugyanakkor nem a technofóbia mellett foglal állást, sokkal inkább a figyelem irányítását olyan kérdésekre, amelyek túlmutatnak a hatékonyság logikáján: a közösség, a felelősség, a döntés mibenléteire. Épp ezért gondolataik nem kizárólag a múlt hagyatékai, hanem a jövő kérdéseire adható reflexiók alapjaiul is szolgálhatnak.

-

Bibliográfia:

Bretter Zoltán (2004) Apolitika, depolitizálás, antipolitika – Carl Schmitt liberalizmuskritikájának néhány eleme. In: Cs. Kiss Lajos (szerk.) Carl Scmitt Jogtudománya. Tanulmányok Carl Schmittről. Budapest, Gondolat, 402-414.

Cs. Kiss Lajos (2002) Egy keresztény Epimétheusz. In: Schmitt, Carl [1932]: A politikai fogalma. ford.: Cs. Kiss Lajos, Budapest, Osiris – Pallas Stúdió – Attraktor, 241-279.

Cs. Kiss Lajos (2021) Carl Schmitt-recepció és a demarkációprobléma. Politikatudományi Szemle, XXX/3. 85-117.

Feenberg, Andrew (2018 [2003]): What is Philosophy of Technology? In: Beira, Eduard; Feenberg, Andrew (eds.) Technology, Modernity and Democracy. Essays by Andrew Feenberg. London Rowman & Littlefield, pp. 55-64.

Gottfried, Paul Edward (2020 [1999]) A liberalizmus után. Tömegdemokrácia a menedzserállamban. ford.: Vági Barnabás, Budapest, Századvég

Heidegger, Martin (2004 [1949/54]) Kérdés a technika nyomán. ford.: Geréby György, In: Tillmann J. A. (szerk.): A későújkor józansága II. Budapest, Gönczöl Kiadó, 111-134. oldal

Lánczi András (2004): Carl Schmitt és a liberalizmus. In: Cs. Kiss Lajos (szerk.) Carl Scmitt jogtudománya. Tanulmányok Carl Schmittről. Budapest, Gondolat, 390-401.

McCormick, John P. (1997) Carl Schmitt’s Critique of Liberalism. Against Politics as Technology. Cambridge, Cambridge University Press

Mitcham, Carl (2022): What Is Living and What Is Dead in Classic European Philosophy of Technology? In: Vallor, Shannon (ed.) The Oxford Handbook of Philosophy of Technology. Oxford, Oxford University Press, pp. 19-34.

Schmitt, Carl (2002 [1932]) A politikai fogalma. Válogatott politika- és államelméleti tanulmányok. ford.: Cs. Kiss Lajos, Budapest, Osiris – Pallas Stúdió, Attraktor

Weber (2020 [1905]) A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. ford.: Ábrahám Zoltán, Budapest, L’Harmattan

Zuboff, Shoshana (2019) The Age of Surveillance Capitalism. The Fight for the Future at the New Frontier of Power. London, Profile Books