Mielőtt mélyebben tárgyalnám a Horthy-kor katonai hírszerzését és elhárítását mindenképpen szükségszerűnek érzem, hogy említsem azt, amiből gyakorlatilag a későbbiekben tárgyalt szervezeti struktúra kinövi magát. Az ilyen jellegű hírszerzés és elhárítás története az Osztrák--Magyar Monarchiában kezdődik, az Evidenzbüro létrehozásával. E „szolgálatot” 1850-ben hozzák létre, mint a vezérkar alárendeltségében működő, elsősorban katonai hírszerző tevékenységet folytató „nyilvántartó irodát”. Ez azt jelentette, hogy a hadsereg által hasznosítható információkat gyűjtöttek adott célországokban lévő informátorok segítségével, illetve konkrét kémkedési tevékenységet is folytattak. Ez a feladatkör később kibővült az elhárítási tevékenységgel is, mely a más országokból érkező kémtevékenység elleni védekezés formájában folytattak. 

Az Evidenzbüro alapján állítják fel az őszirózsás forradalom után nemsokkal az első önálló magyar katonai hírszerzési és elhárító szolgálatot. Ez eleinte a Hadügyminisztérium 1. osztálya, majd 1919-től 5. osztálya lett. Elsődleges feladata az ellenséges erők által megszállt területeken történő hírszerzés és az e területekről érkező kémtevékenység elhárítása, valamint kisebb mértékben hadműveletek előkészítése volt. Ez a feladatkör a tanácsköztársaság 133 napja alatt változatlan maradt.

1919 júniusától a szegedi ellenkormány is létrehozza saját, a Horthy Miklós féle Nemzeti Hadsereg keretein belül működő saját szolgálatát. Az 1919-es év végére tehát két szolgálat működött az országban egymással párhuzamosan. Ennek a kettősségnek végül a Tanácsköztársaság megszűnése vetett véget.

Az 1920. június 4-i trianoni békediktátum előírásainak megfelelően igyekezett a nem olyan régen felállított új rendszer a hadseregét, illetve ennek megfelelően a hírszerző és elhárító szolgálatát is megszervezni. Mivel a béke tiltotta a magyar hadsereg számára vezérkar létrehozását, ezért a Honvédelmi Minisztérium alá szervezték az új „IV. főcsoportfőnökséget” mely gyakorlatilag, mint vezérkar működött. A HM IV. főcsoportfőnökségének 2. osztálya lett az új hírszerző és kémelhárító szervezete a Magyar Királyi Honvédségnek. Természetesen a IV./2.o. illetve alosztályai teljes rejtésben dolgoztak a trianoni megszorítások miatt. Ennek ellenére a szervezeten belül több alosztály is működött: nyilvántartó, elvi, laboratóriumi, rejtjelező és külön kiemelendő a „D” alosztály mely „defenzív” tehát kémelhárító tevékenységet folytatott. 

1927-ben a Szövetségi Katonai Ellenőrző Bizottság tevékenységének megszűnésével a békediktátum megszorításai is enyhültek, viszont a rejtés még mindig indokolt maradt. A Honvédséget tovább bővítették, és ennek megfelelően a hírszerzési és elhárítási struktúrát is kiterjesztették. Létrehozták az összes gyalogdandár részére a IV./2.o. alárendelt szerveit alosztályok formájában, emellett a vámőrségnél is működtettek speciális felderítő szervet. Emellett több városba is küldtek katonai attasékat.

1932-ben újra létrehozzák a vezérkart, és ennek megfelelően a IV./2. osztályt is átalakítják, új neve a VKF. (Vezérkari Főnökség) 2. osztálya. Ezáltal szükségessé válik az alárendelt osztályok név, helyszín és szervezeti változtatása is. Tovább bővítették az attasék számát, így Londonban, Washingtonban és később Moszkvában is tartózkodtak, tehát összesen már 12 országban volt jelen magyar katonai attasé. Később a Honvédség létrehozott összesen 9 db (7+2 a visszacsatolt területekről) hadtestparancsnokságot melyekben a VKF 2.o. megszervezte a saját hírszerző és elhárító osztályát, melyek természetesen egyenesen a VKF 2. osztálynak jelentettek, illetve az általános Vezérkari Főnökségnek. Továbbá a VKF 2. osztálya alá tartozott kettő darab rádiófelderítő (RÁF) zászlóalj Budapesten és Nagyváradon.

Tehát a rejtés időszaka után a magyar katonai hírszerzés és elhárítás szervezete kiterjesztésre került. 1927-1942-ig megtörténik az a jellegű átszerveződés, melyet 1942-ben a honvéd vezérkar főnöke egy utasításban véglegesít és gyakorlatilag 1945-ig teljesen változatlan marad. 

A korábban említett korszakban, tehát 1942-től 1945-ig a következő volt a VKF 2. osztályának a felépítése és működése. A legfelső szinten történő együttműködés a VKF 1/a. és a VKF 2. osztályai között felettébb szoros volt, mivel a VKF 1/a. osztálya (a hadműveleti csoportfőnökség) kifejezetten erősen támaszkodott a VKF 2. osztályra felderítési igényeinek kielégítésére vonatkozóan. Emellett a VKF 2. osztálya rendelkezett kirendeltségekkel Bécsben és Münchenben a németországi titkosszolgálatokkal (SD, Gestapo, GFP stb.) történő együttműködés elősegítésére. A VKF 2. osztályvezetője továbbá jelentéseket küldött a Belügyminisztériumnak és a Külügyminisztériumnak. A VKF 2. osztálya alapvetően 3 alosztályra bontható, e három alosztály mellett rendelkezett különféle „közvetlen” alcsoporttal, melyek egyenesen a VKF 2. osztályvezetőének jelentettek. A fentebb említett három alosztály a Nyilvántartó Alosztály, Központi Offenzív Alosztály, illetve a Defenzív Alosztály. A Nyilvántartó Alosztály (röviden Nyil.), ahogy az a nevéből is kitalálható a „nyilvántartást” végezte. Tehát az arcvonalak folyamatos követését a katonai, politikai hadiipari és más jellegű VKF által hasznosíthatónak ítélt felderítési adatok nyilvántartását, valamint feldolgozását. Mindezek mellett a Nyilvántartó Alosztály végezte a feldolgozott adatokból történő jelentések, kimutatások készítését és felterjesztését a VKF 2. o. vezetője felé. A Központi Offenzív Alosztály (röviden Koffa.) végezte és vezette az offenzív felderítési és hírszerzési munkát a korábban említett irányokban külföldön, illetve az ellenséges országok területén. Röviden a Koffa. szervezte meg a „kémek” és más ügynökök által történő információbegyűjtő munkát. A Defenzív Alosztály (röviden Def.) végezte a katonai kémelhárítást, tehát a más országok által Magyarországon történő hírszerzési munka hátráltatását, illetve ideális esetben teljes megakadályozását. A Def. alosztály működésének egyszerűsítését szem előtt tartva erősen együttműködött a politikai rendőrséggel. A VKF 2. osztály közvetlen alcsoportjai közül 5 darab különböztethető meg. Az „X” alcsoport végezte a rejtjelezést, tehát a különféle információk titkosítását, illetve a beérkező információk titkosításának dekódolását. A Rádió Felderítő alcsoport (röviden RÁF.) végezte a rádiós felderítést és lehallgatást. Az attasé alcsoport a kiküldetésben lévő magyar attasék segítését, illetve a más országokból Magyarországra küldött attasék megfigyelését végezte. Emellett a VKF 2. osztálya rendelkezett saját „laborral” mely a külföldi kiküldetésben lévő ügynököket látta el a szükséges hamis papírokkal, engedélyekkel, illetve hivatalos okmányokkal. A VKF 2. osztályának közvetlen alcsoportjaiba tartoztak a hadtestek 2. osztályai melyek a fronton történő hírszerzést végezték. A fentebb említett alosztályok és alcsoportok összesített létszáma 1942-re elérte az 1000 főt.

A Horthy-kor katonai hírszerzése és elhárításának tárgyalásakor hanyagolhatatlanul szükségesnek érzem az Államvédelmi Központ (röviden ÁVK) megemlítését, mivel ez a törekvés egy központosított hírszerző és elhárító szolgálat létrehozására a korszakban kifejezetten forradalmi elképzelés volt.

Az Államvédelmi Központ 1942-ben jött létre azzal a céllal, hogy a korábbiakban említett egységes állambiztonsági csúcsszervként működjön. Az intézmény megalakítását az indokolta, hogy a különböző rendészeti és katonai szervek közötti rivalizálás erősen csökkentette a hatékonyságot, amelyet egy központosított szervvel igyekeztek kiküszöbölni és hatékonyabbá tenni a politikai és katonai nyomozásokat, hírszerzést és kémelhárítást. A központot hivatalosan a belügyminiszter felügyelete alá rendelték, de szorosan együttműködött a honvédelmi miniszterrel és a vezérkarral. Az ÁVK vezetőjévé Ujszászy István vezérőrnagyot nevezték ki, akinek hírszerzői tapasztalata és politikai kapcsolatrendszere nagyban hozzájárult a kinevezéséhez. A szervezet állományát katonai és polgári szakemberek alkották, köztük csendőrök, rendőrök, detektívek és jogászok. Az ÁVK kizárólag országos hatáskörű ügyekkel foglalkozott, amelyek az ország belső rendjét vagy a honvédelem érdekeit sértették. Az intézmény fő feladatai közé tartozott a kémelhárítás, a belső rendet veszélyeztető szervezkedések és szabotázsok felderítése, valamint a közellátási visszaélések nyomon követése. Emellett összehangolta a polgári és katonai biztonsági szervek munkáját, és helyzetértékeléseket készített a döntéshozók számára. Az ÁVK jelentős ügyekben folytatott nyomozásokat. A szervezet működését kezdettől fogva nehezítette a különböző szervezetek eltérő kultúrája és a belső politikai harcok. Az 1944-es német megszállást követően az ÁVK jelentősége csökkent, vezetőjét, Ujszászyt letartóztatták. Az intézmény később elvesztette önállóságát, majd a háború végén gyakorlatilag megszűnt. 

Az ÁVK rövid működése ellenére fontos szerepet játszott a magyar állambiztonsági szervek történetében, de a háborús viszonyok, az intézményi problémák és a német befolyás miatt nem tudta betölteni a neki szánt szerepet.