Egy és ugyanazon nemesség?

Habár Nagy Lajos 1351-es törvénye kimondta az egy és ugyanazon nemesség elvét, miszerint nincs különbség nemes és nemes között, a valóságban ez kizárólag jogilag volt így. Nemcsak a bárók – illetve a későbbi főnemesek – és a köznemesség, hanem a köz- és a kisnemesség viszonylatában sem, amelynek oka a nemesség vagyoni rétegződése.

Nagyon fontos ugyanakkor leszögezni, hogy bár anyagi javak tekintetében a nemesség különböző rétegei különböztek, valójában a Werbőczy István Tripartitumában, amelyet ugyan nem fogadtak el törvényként, de 1848-ig az egyik legfontosabb jogi dokumentumnak számított, a benne foglaltak a szokásjogot rögzítették,  megfogalmazott ún. sarkalatos nemesi jogokkal mindannyian rendelkeztek. Ezek a személyes szabadság, a királyi bíróság alá tartozás, az adómentesség – értve ezalatt a vámokat és a jobbágyi voltból fakadó személyhez, nem pedig földhöz kötött adókat – és az ellenállás joga (amelyről I. Lipót idejében a nemesség lemondott). Szükséges emellett megjegyezni azt is, hogy amíg a fő- és a köznemesség között valóban voltak rangból és címből fakadó jogi különbségek – a főnemesség személyes meghívót kapott az országgyűlésre, 1608-tól a felső táblára, a köznemességet vármegyei követek képviselték stb. –, addig a köz- és a kisnemesség jogilag egyáltalán nem különült el, utóbbi az előbbi része volt. A kisnemesség tehát nem jogi, hanem társadalomtörténeti fogalom, ezáltal határai erősen képlékenyek – már csak azért is, mert gyakran egy-egy családnak volt kiemelkedett, birtokossá váló, hivatalnoki-értelmiségi és földművelő ága is. Ha az anyagi javaikat nézzük, Kölcsey Ferenc álmosdi kúriája is nagyban emlékeztethet egy parasztházra, miközben a költő családjának jobbágyai is voltak például Szatmárcsekén vagy Álmosdon.

A kisnemesség létrejötte

A kisnemesség nem újkeletű társadalmi tényező, hanem már az Árpád-korban is létezett. Őseik az Árpád-kori vármegyerendszer népeiben és a különböző, kiváltságokkal rendelkező szolgálattevőkkel – például határőrökkel, egyházi szolgálatban álló nemesekkel, királyi vadászokkal stb. – azonosíthatók. A középkor folyamán jellemzően egy-két jobbágyfaluval rendelkeztek, amely az öröklődések során idővel még tovább aprózódott, így jött létre a későbbi kisnemesség egyik része, az egytelkes (más néven kuriális) nemesség.

A kisnemesség másik csoportja részben a török hódoltság folyományaként értelmezhető. Sok kuriális nemesnek el kellett ugyanis hagynia telkét, legtöbbjük végvári katonának állt. Az ilyen, földnélküli nemesek számát azonban jóval inkább gyarapították azok az új típusú nemességadományozások, amelyek a Habsburg-uralkodók alatt terjedtek el, és tömegesen voltak jelen főként a 17. század Magyarországán. Ez azt jelentette, hogy az uralkodó úgy adományozott címeres nemeslevelet (más néven armálist) és nemességet egy közrendűnek, hogy amellé nem járt nemesi birtok, sőt ha az adományozott jobbágytelken élt, akkor földje a nemességadományozás után is jobbágytelek maradt. Ilyen típusú nemesítésre ugyan már a középkorban is találunk példát, de tömegesen a 16. században terjedtek el, számuk a 17. század végéig folyamatosan nőtt, míg a 18. században nagyon erősen visszaesett. Ez a fajta nemességadományozás egyben azzal a korábbi gyakorlattal is szakított, miszerint földadománnyal tesz valakit nemessé a király.

S hogy kik kaptak ilyen módon nemességet? Lényegében bárki – városi polgárok, kereskedők, hőstettet végrehajtó törökverő vitézek (ezt nagyon szeretik hangsúlyozni a családi hagyományok), katonák vagy hivatalnokok, és nagyon nagy számban jobbágyok (kezdetben főként olyanok, akiknek anyjuk vagy feleségük nemesi származású volt). Utóbbiaknál megfigyelhető az a gyakorlat, hogy valamilyen szolgálatot tettek a földesuruknak, aki ezért cserébe nemességet kérvényezett számára, természetesen nem ingyen. Ha a földesúr elég befolyásos volt, tudott szerezni magas rangú – arisztokrata vagy egyházi hátterű – támogatót, és így lényegében „kijárta” a nemességet a jobbágy számára.

A kisnemesség életvitele

Az armalista nemes életmódját nagyban befolyásolta korábbi társadalmi háttere. Thököly Sebestyén lókereskedő például 1572-ben kapott nemességet, 1579-ben pedig már a késmárki vár és uradalom tulajdonosa lett. Jó házassága révén komoly kapcsolatokra tett szert, későbbi hadi érdemei révén pedig 1598-ban bárói címet kapott. István nevű unokája már grófi címet kapott, akinek Imre nevű fia a rövid életű Felső-Magyarország fejedelme volt.

A Thökölyek példája ugyanakkor nem az egyetlen út, sőt bizonyos értelemben éppen a kirívó példa, hasonlóan a 18. században nemesített és Erdélyben vagy a Délvidéken birtokot vásárló örmény kereskedőkhöz és polgárokhoz. A legtöbb kisnemes ugyanakkor igyekezett kitörni a jobbágytelekről, legjellemzőbb példái ennek a jobbágytelek vagy a kötelezettségek megváltása, a kereskedelemből való meggazdagodás, majd a befolyó pénzből földbérlés – később így esetleg birtokra is szert tehettek –, a jó házasság – melyhez azonban már valamilyen vagyoni vagy hivatali háttérre szükség volt – és az értelmiségi-hivatalnoki pálya. A felemelkedő kisnemesek legtöbbje jegyző, ügyvéd, tanár, tanító, gazdatiszt vagy lelkész-pap lett, ahonnan akár felfelé is vezethetett az út, például a már említett jó házasság révén, ugyanakkor sokszor azt látjuk, hogy a kialakuló egyházi és világi értelmiség szerves részeivé váltak. Vörösmarty Mihály apja például gazdatiszt volt, fia pedig jogot tanult. Nagy számban látunk emellett kisnemesi családokat – protestánsok esetében – lelkész- vagy tanítódinasztiaként megjelenni.

A legtöbb armális kisnemes ugyanakkor továbbra is parasztként élt. Közülük sokan elhagyták korábbi lakhelyeiket és vagy az újratelepülő országrészbe, vagy mezővárosokba költöztek, ahol nagyobb eséllyel tudtak szabadabb kereteket kialakítani – például bérelhettek jobbágytelket, megválthatták a robotot stb. A nemesek ezen csoportja anyagi téren nehezen volt megkülönböztethető a jobbágyságtól: ugyanúgy szegényedhettek, ugyanúgy volt közöttük, aki nem földműves, hanem iparos volt; illetve jobbágyok lányaival és fiaival kötöttek házasságot.

A kuriális, tehát egytelkes – kiváltságait sokszor a középkorig visszavezető – nemesség körében is megjelent a pauperizáció. Mind a kuriális, mind az armalista nemesség körében látunk a 18-19. században pásztorokat, cselédeket, illetve földesúri telken élő zselléreket. A kisnemesség anyagi helyzete miatt különböző elnevezéseket használtak rájuk: a hétszilvafás nemesnek még volt valamennyi birtoka, vagy legalábbis háza, de földjét maga művelte. A kurtanemes általánoselnevezés volt, kissé gúnyos hangvétellel a szegény nemességre használták. A legtöbbet mondó címke a bocskoros nemes volt, akik nevüket onnan kapták, hogy csizma helyett a szegényparasztokra jellemző bocskort hordták – ők tehát igen szerény anyagi háttérrel rendelkeztek, a telkes jobbágynépességnél jóval szegényebbek voltak. Taksás nemeseknek is hívták őket, amely a vármegyék által rájuk kiszabott adó nevéből ered.

A kisnemesség mentalitása és politikai szerepe

A kisnemesség ha anyagilag nem is, de gondolkodásában erősen különbözött a jobbágyoktól. Sokkal inkább számontartotta őseit – praktikus oka ennek az volt, hogy a nemességszerzőig vissza kellett vezetniük a családfát ahhoz, hogy gyakorolhassák jogaikat –, ebből kifolyólag erős nemzeti öntudat jellemezte. Mindeközben viszont foggal-körömmel ragaszkodott kiváltságaihoz, mert kizárólag ez különböztette meg a jobbágyoktól. Szavazati jogukat a reformkorban gyakran annak adták, aki többet ígér; de alapvetően inkább kiváltságaikhoz ragaszkodtak, még ha sikerült is olykor meggyőzni őket a reformpártiaknak.

A már említett társadalmi mobilitás – költözés, taníttatás stb. – mellett megfigyelhető a nagyobb szabadság is, amelynek ékes példája a valláshoz való viszony. Ennek köszönhetően a kisnemesek – főként az egy falvakban élő kuriálisok – nagy arányban maradtak protestánsok – például a Balaton-felvidéken reformátusok, a Kemenesháton evangélikusok.

Érdemes még szót ejteni a kuriális nemesség – már említett – településeiről. Ezek is középkori eredetűek: adott falu határát sokáig közösen birtokolta egy vagy több család, akiknek a leszármazottai később is a faluban maradtak. Ezen településeknek nem volt földesura, esetlegesen betelepülő nemnemesi lakossága zsellérnek minősült, akikkel sok esetben össze is házasodtak – főként lányaikat adták a nincstelen férfiakhoz, akik így a feleség földjét művelte. A nemesi – ún. kuriális – falvak élén a jobbágyfalvak bírójával ellentétben a nemesek hadnagya vagy tizedese állt, ennek mintájára az esetlegesen egy helyre települő armalista nemesek és a jobbágyfalvak nemesi lakossága is választott a maga számára hadnagyot vagy tizedest. Ez a sajátos önkormányzatiság különleges, ha nem egyedülálló a történelemben.

A kisnemesség utóélete

1848 után a kisnemesség jelentős részét továbbra is ugyanazon problémák érintették, mint a parasztságét. Sokukból lett városi munkás, sokan még tovább szegényedtek, míg mások a gazdagparasztság sorait gyarapították. Összességében azonban az ország egyes vidékein még a 20. században, olykor még 1945 után is dokumentálható különbségek voltak a kisnemesi és a jobbágyi eredetű parasztság viselkedésében és egymáshoz való hozzáállásukban.