Az igazat megvallva nem tudom, ki a hibás a nagy visszatetszést kiváltó pillanatért, amely teljesen beárnyékolta a két gyanakvó szomszéd közötti kapcsolatok rendezését célzó kulcsfontosságú csúcstalálkozót. A neo-ottomán szultán szándékos csapdája volt ez, vagy inkább az EU-n belüli rivális protokoll szolgálatok rosszindulatú mesterkedése? Vagy talán mindkettő? Ki tudja, és tulajdonképpen nem is fontos, mivel ezek a kérdések nem mutatnak rá a "kanapé-gate" lényegére.
Eufemizmusok nélkül, a nők helyzete teljesen más a muszlim és a nyugati világban, és ez még inkább így van, ha politikai hatalomról van szó. Nem mintha Charles Michel udvariasan viselkedett volna (legalábbis egyesek elvárták volna, míg mások a "toxikus férfiasság" zászlaját lobogtatták volna, ha átadja helyét von der Leyennek), de arra nem emlékszem, hogy Jean-Claude Junckert valamelyik ankarai látogatásán a kanapéra száműzték volna.
Ha Erdoğan megfelelő alkalmat keresett arra, hogy nyíltan megmutassa elképzelését a hatalomról a társadalomban, akkor ezt nem hagyta ki. Ha most azt gondoljuk, hogy ez a „freudi elszólás” kristálytisztán példázza a nők helyzetét a muszlim világ nagy részében, akkor az nem egy elhamarkodott következtetés, hanem inkább összeálló kép. Erre éleslátóan rámutatott nemrégiben Malika Sorel-Sutter francia gondolkodó is egyik, Macron elnöknek az iszlamista szeparatizmus elleni politikai küzdeleméről szóló véleménycikkében.
Az esetnek mégsem ez a legfőbb tanulsága. A "kanapé-gate" mindenekelőtt egy két tűz közé került szervezet képét vetíti elénk: a földtől elrugaszkodott föderális tudatállapot, valamint a nemzetállamok, a nemzetközi kapcsolatok és a hatalmi harcok politikai valósága feszül egymásnak. Az EU évtizedek óta ezen a politikai senkiföldjén rekedt, ami a „megszokott ügymenetben” talán elviselhető, de válság idején toxikussá válik. A gond ott van, hogy az EU már több mint tíz éve ilyen válságüzemmódban él, és intézményi felépítése sem állja ki a politikai hatékonyság próbáját. A "kanapé-gate" a gépezet működésképtelenségének a sokadik példája. Egy olyan konstrukcióról van szó, ami a nemzetközi színtér felé elmossa a határokat, az európai intézmények közötti belső rivalizáláshoz vezet, így végsősoron az egész szervezetet gyengíti.
Való igaz, hogy bármely politikai egység külső képviselete összetett feladat. Rengeteg adminisztratív egyeztetéssel, botlással és az egók harcával jár. Az ankarai incidens viszont messze túlmutat egy bürokratikus baklövésen, és megmutatja, hogy az EU, bonyolult intézményi berendezkedése ellenére (vagy inkább miatt?) mennyire sérülékeny. Az még ennél is rosszabb, hogy senki (még az EU maga sem) nem képes megérteni és végrehajtani a Lisszaboni Szerződésben lefektetett, az EU nemzetközi képviseletére vonatkozó szabályokat, hogy aztán egyszerűsíteni lehessen a jelenlegi útvesztőn.
Az anekdota szerint hányan is veszik fel a telefont, ha Európát hívjuk? Többen, mint gondolnánk, túlságosan is sokan. A témától és a helyzettől függően a Tanács elnöke, az EU soros elnökségének elnöke, a Bizottság elnöke, az EU főképviselője, a biztosok, és bizonyos esetekben a Parlament elnöke közül lehet választani. A Lisszaboni Szerződés szerint Charles Michel „[...] biztosítja az Unió külső képviseletét a közös kül- és biztonságpolitikához tartozó ügyekben. [...]" a főképviselő, Josep Borrell hatáskörének sérelme nélkül. Ez utóbbi egy hibrid pozíció, egyik lábával a Tanácsban, másikkal a Bizottságban áll, és az ő feladata az" EU külső tevékenységei közötti összhang biztosítása". Összhang, mint Ankarában? Várjunk csak, még nem végeztünk. A Szerződés azt is kimondja, hogy a Bizottság „a közös kül- és biztonságpolitika [...] kivételével ellátja az Unió külső képviseletét”. Ez egyébként von der Leyen elnök asszony vagy a 26 biztos egyike is lehet. Ha egy adott téma nem tartozik szorosan az EU közös kül- és biztonságpolitikájának hatáskörébe, akkor a Tanács és a Bizottság közösen képviseli az Uniót. Ilyen például a Törökországgal való egyeztetés a migráció kezelését illetően. Ennek eredményét mindannyian láthattuk.
Erre varrjon gombot, aki tud. A jelenlegi struktúra a nemzetközi színtéren tapasztalható súlytalanság garanciája, az „Oszd meg és uralkodj!” elvének enged szabad teret.
Ennek fényében remélem, hogy az Európa jövőjéről szóló konferenciának (igen, még egy platform) lesz annyi bátorsága, hogy foglalkozzon ezzel a kérdéssel, és a bonyolult viták helyett hatékony megoldásokat javasoljon az egyszerűsítés érdekében, lehetőleg a Szerződések (csak kontraproduktivitást hozó) módosítása nélkül.
Vannak, akik Michel és von der Leyen pozíciójának összevonását javasolják, hogy így az Európai Uniót egy vezetés képviselje a nemzetközi színtéren. Véleményem szerint ez csak egy újabb látszólag jó ötlet, mivel a hibrid képződmények a dolgok tisztázása helyett inkább csak további zavart okozna. Ennek jó példája a főképviselő kettős tisztsége is. A Bizottság elnökével szemben én inkább a Tanács elnöke mellett érvelnék. Ha a nemzetközi közösség még mindig a nemzetállamok nyelvét beszéli, és ha az EU-n belül a hatalom súlypontja az Európai Tanácsban van, akkor annak elnöke képviselje Európát állam- és kormányfői szinten. Senki más.
This article is also available in English.
Borítókép: Politico.
