2011 januárjában érkeztem Dél-Afganisztánba, hogy a NATO politikai tisztviselőjeként álljak munkába. Megérkezésem a szokványos volt. Dubajban felszálltam egy Boeing 737-esre néhány tucat amerikai vállalkozóval együtt – akik között a kémtől kezdve a börtönőrön át az élelmezésvezetőig, a sajtótanácsadótól a gender-szakértőig minden volt. A landolás Camp Bastionban, a Nyugat dél-afganisztáni hadműveletének operatív parancsnokságán mégis felnyitotta a szemem. Ahogy az utasszállító repülőgép közelített a leszállópályához, egy külön világ bukkant fel a porból. Előre gyártott épületek, több hektárnyi aszfalt és mindenféle formájú és méretű páncélozott járművek sora.

Néhány évvel korábban ez még a dél-afganisztáni sivatag egy lakatlan része volt. Most tárult a szemem elé.

Volt ott Pizza Hut, posta, könyvtár, edzőterem és étkezők. Miközben a fémlépcsőkön lefelé lépkedtem a várakozó reptéri busz felé, megálltam egy pillanatra, hogy megpróbáljam felfogni a Nyugat afganisztáni erőfeszítéseinek mértékét.

Egy generációval korábban, amikor 1979 karácsonyán a szovjetek bevonultak Afganisztánba, az önteltségtől, rugalmatlanságtól és a saját civilizációjuk felsőbbrendűségébe vetett hitüktől vezérelve indultak háborúba. Most úgy éreztem, hogy mi is ugyanabba a csapdába estünk. Amikor a múlt hónapban Joe Biden elnök bejelentette, hogy az USA idén szeptember 11-én, 20 évvel az első bevonulásuk után kivonul Afganisztánból, önkéntelenül is elgondolkodtam azon, hogy milyen két különböző feladatot láttam ebben az országban el.

Amikor 2001-ben először érkeztem Afganisztánba, újságíróként jöttem. Röviddel a szeptember 11-i támadások után repülőre szálltam Tádzsikisztánba. Ott sikerült feljutnom egy tálibellenes koalíció tulajdonában és üzemeltetésében lévő golyó lyuggatta ejtőernyős gépre. Afganisztán valósága egy újonnan érkezett számára az egzotikus illatok, a furcsa szokások, a brutalitás és a rögtönzés izgalmas világa volt. Egyáltalán nem volt biztonságos - az ott töltött időm alatt legalább kilenc nyugati újságírót öltek meg -, de egy kollégámmal együttműködve egy orosz gyártmányú terepjáróval útnak indultam az ország északi részén. A harmadik napon egy helyi hadúr poros kis táborába érkeztünk. A hadúr egy szakállas mudzsáhid volt, aki már a szovjetek ellen is harcolt. Behívott minket. Másnap kértem egy lovat, és ő hozott nekem egy kistermetű, de életerős, gyors és a fegyverropogást is jól tűrő lovat. Heteken keresztül minden nap átkeltem a lóval egy közeli folyón, és a frontvonalhoz lovagoltam, hogy beszéljek az afgán katonákkal, beugorjak a helyi parancsnokokhoz, hogy megtudjam a legfrissebb híreket, és megírjam tudósításaimat az újságnak.

Most, 10 évvel később, a brit kormány politikai tisztviselőjeként visszatérve sokkal közelebb lennék a politikaformálás központjához. A feladatom az volt, hogy egyszerre számoljak be Londonnak a helyi eseményekről, és hogy a helyszínen próbáljam meg alakítani a történéseket.

Először Musza Kalá-ban, majd később Sanginban, Afganisztán két legdurvább helyén állomásoztam egy amerikai tengerészgyalogos zászlóaljhoz csatlakozva a sivatagban. Titkos találkozókra hívtak meg, és magas szintű biztonsági átvilágítást kaptam.

Napjaim azzal teltek, hogy tanulmányoztam az afgán törzsi dinamikát, helyi öregekkel teáztam (akik közül sokan legalább fél lábbal a tálibok táborához tartoztak), részt vettem eligazításokon és a tengerészgyalogosoknak adtam tanácsot a felkelésellenes műveletek irányelveiről. De az asztalnál elfoglalt helyemért, mint később kiderült, nagy árat kellett fizetni. Távol voltam attól, hogy őszinte és nagyon is szükséges kritikát fogalmazzak meg, azt várták tőlem, hogy higgyek küldetésben, abban, hogy minden jól megy, és támogassam kollégáim gyakran hibás elemzéseit.

Az újságírói munka talán lehetőséget ad az igazságra, de hatalom nélkül. A politikai szerep, mint megtudtam, hatalmat ad, de kevés igazságot.

Hallva Biden elnök bejelentését, egyéb sötét gondolataim is támadtak. Az egyik legnyomasztóbb az volt, hogy micsoda mérhetetlen élet- és pénzpazarlás volt ez az egész 20 éves küldetés. Becslések szerint, csak az USA-nak ez hozzávetőlegesen 2 billió dollárjába kerül. Eközben több mint kétezer katonája halt meg, és több mint 20 ezren megsebesültek. Emlékszem, láttam egyiküket, egy fiatal amerikai tengerészgyalogost, amint páncélozott járművön szállították be, miután rálépett egy házi készítésű tálib aknára. Az egyik lába a combjáig teljesen összeroncsolódott, csak a sípcsontja látszott még a véres, égett hús alatt, a lábfeje pedig teljesen hiányzott. A másik lába is súlyosan megsérült. Még mindig eszméleténél volt.

Kezében egy kis vizes palackot tartott, abból kortyolgatott. Arcát por borította, és halálosan szürke volt. Az arckifejezése bevésődött az emlékezetembe. Tudta, hogy soha többé nem fog járni. Legalábbis a saját lábán nem. Eközben a háborúban több tízezer afgán halt meg. Ott voltam, amikor egy éjszaka két tálib felkelő megpróbált a bázist körülvevő drótkerítés felé kúszni. Észrevették őket. Hamarosan amerikai helikopterek érkeztek, és sortüzet zúdítottak rájuk. Végül egy géppuskával felszerelt Warthog csatarepülőgép nyitott tüzet, egy másik nagyobb repülőgép pedig több bombát is ledobott. Nyugatiak egy kis csoportjával voltam, köztük egy amerikai diplomatával és egy kanadai rendőrrel.

"Jobb, mint powerpointokat nézni" - mondta a diplomata. Az egyik testőr éljenzett. Csoportunk egy másik tagja látható elégedettséggel nevetett. De számomra az incidensben nem volt semmi felemelő. Nagyon szomorú volt, sőt, szánalmas. Épp most költöttünk több százezer dollárt a nyugati adófizetők pénzéből arra, hogy megöljünk két fiatal afgánt, akik azért harcolnak, hogy az idegen erőket kiszorítsák a saját országukból. Hátat fordítottam nekik és elmentem lefeküdni.

A Helmandban eltöltött nyolc hónap nekem elég volt. A kemény terhelés - semmi mozgás és csak előre csomagolt étel - fizikailag legyengített. A homokzsákok mögött töltött hónapok mentálisan kimerítettek. De a legnagyobb árat talán morálisan fizettem. A béke felé tett reménybeli hatalmas lépések helyett folytatódott az öldöklés. Azt viszont elértük, hogy a pastuk újabb generációja gondoljon gyűlölettel a Nyugatra.

Kollégáim és főnökeim nem fukarkodtak az elismerő szavakkal, amikor közöltem velük, hogy távozom. (Nem így van ez mindig?) A kerületi kormányzótól egy gyönyörű zöld márványból készült fürjet kaptam, a zászlóaljparancsnoktól pedig egy bronzérmet "a kiválóságért" felirattal. (Váratlan meglepetésként ért, de egyfajta megkönnyebbülés is jelentett, mivel már úgy nézett ki, hogy több generációra visszamenőleg a családom azon kevés férfitagjainak egyike leszek, akik nem kaptak semmilyen katonai kitüntetést.) De az elismeréseket félretéve, tudtam, hogy kudarcot vallottam. Talán mindannyian kudarcot vallottunk, akikkel az arrogancia elhitette, hogy mi jobban tudjuk, mit akarnak mások, mint ők maguk.

Oly sokakat öltünk meg, oly kevés megalapozottsággal, szinte ellenőrzés nélkül, távol az otthonunktól, egy olyan országban, amelyet alig értettünk.

Idén napvilágra kerültek brit, illetve ausztrál katonák által Afganisztánban elkövetett háborús bűnök. Az USA eddig elutasította, hogy a saját katonái által elkövetett visszaélésekkel foglalkozzon, de bizonyára csak idő kérdése, hogy ezekre a sötét dolgokra is fény derüljön. 2012-ben, egy évvel azután, hogy elhagytam Afganisztánt, egy amerikai tábornok elutazott Helmandba, ahol magam is állomásoztam.

"Ilyen a győzelem" - mondta a katonáinak. Ez kísértetiesen emlékeztetett George W. Bush egyik 2003-as beszédére, amelyet az iraki inváziót követően mondott egy "Küldetés teljesítve" feliratú transzparens előtt. Két éven belül Irak totális polgárháborúba süllyedt. Sajnálatos módon, és a mi nagy szégyenünkre, most úgy tűnik, Afganisztánra is ez vár.

Amikor utoljára összepakoltam a csomagjaimat, és helikopterrel elindultam az éjszakai égbolt felé, önkéntelenül is úgy éreztem, hogy nemcsak hadműveleti, hanem erkölcsi értelemben is vereséget szenvedtünk. Most, tíz évvel később ez az érzés erősebb, mint valaha.

This article is also available in English.

Borítókép: pixabay. Képek: a szerző saját gyűjteményéből.