A több mint egy éve tartó pandémiás időszak és a vele járó hosszú, kényszerű otthonlét egyik nem várt pozitív hozadéka, hogy az ember olyan irodalmi alkotások olvasására is talál időt és alkalmat, amelyek a járvány előtti, „normál” hétköznapok pezsgő forgatagában idő hiányában gyakorta elsikkadtak. Az elmúlt esztendő meghatározó olvasásélménye volt számomra Oravecz Imre A rög gyermekei címet viselő trilógiája;
Az Árvai família történetét generációkon keresztül bemutató műveket politikai szempontból legalább háromféleképpen lehet értelmezni. Evidens módon olvashatjuk őket kivándorlásregényként, ugyanis Oravecz a trilógiában a magyar irodalom egy ritkán tárgyalt témáját, a 19.-20. századi „kitántorgás” (József Attila) nemzedékeken átívelő históriáját írta meg. Az Ondrok gödre című első kötetben a szerző a számára oly’ ismerős Szajlára vezet minket, és az Árvaiak történetén keresztül felsejlik előttünk az a komplex élethelyzet, amelyben a fiatal, családos Árvai István az ország elhagyása mellett dönt: értelemszerűen megjelennek itt a gazdasági kényszerek, a kalandvágy, de legalább ilyen hangsúlyosak a személyes motivációk, az apja és közte fennálló nézeteltérések. A második regény, a Kaliforniai fürj középpontjában az idegen kultúrába érkezés nehézségei, a letelepedés-beilleszkedés kérdésköre, a „kik vagyunk mi?” problematikája és a folyton-folyvást felmerülő dilemma áll: hazamenni vagy kint maradni? Az – árulkodó módon – Ókontri címet viselő zárókötet a Magyarországra való visszatérés krónikája. Azonban itt már a következő nemzedék, az amerikai identitással is rendelkező Árvai Steve életével ismerkedhetünk meg, aki az óhazába való visszatérésben egyszerre látja a hazatalálás lehetőségét és az esélyt arra, hogy ősei falujában gazdálkodásba fogva új vágányra terelje zsákutcába jutott magánéletét.
Oravecz Imre (Kép: Kulter.hu)
A második lehetséges olvasat szerint A rög gyermekei a kortárs népi irodalom és népi gondolkodás jeles alkotása, ezzel összefüggésben pedig a paraszti létforma már-már szociográfiai pontosságú leírása, a modern korban, a technológiai fejlődés közepette gyakorlatilag megszűnt életmód és kultúra precíz bemutatása. Az Árvaiak számára a föld nem pusztán a munkát és a vele járó fáradalmakat jelenti, hanem stabilitást, kiszámíthatóságot és orientációs pontot nyújt az abból élők, pontosabban fogalmazva az azzal harmóniában élők számára.
Ez a fajta, tradíciót tiszteletben tartó, autonóm gondolkodás előrevetíti, hogy a szereplők nem passzív, a jövőjük alakításáról lemondó figurák, hanem a módos parasztság azon képviselői, akik a történelem változó körülményei közt is igyekeznek életüket és utódjaik sorsát jobbá tenni. Bárány Tibor nyomán Takáts József helytállóan hívja fel a figyelmet arra, hogy Oravecz figurái a magyar regényhagyomány és irodalmi közvélemény fősodrával szemben egy sajátos társadalomfejlődési alternatívát fogalmaznak meg: felfogásukat vizsgálva individualista, kapitalista, demokrata, nem baloldali és nem úri jobboldali, hanem – teszem hozzá én – plebejus jobboldali jegyek fedezhetőek fel.
A jól kivehető kivándorlástematika és a szociológiai-szociográfiai karakter mellett van egy harmadik, politikailag szintén releváns, ám kevésbé szembetűnő értelmezési lehetőség, amelyet legpontosabban talán sajátos megközelítésnek vagy látásmódnak nevezhetnénk. Az egész trilógiából sugárzik ugyanis egy finom, de határozott konzervatív attitűd, amely az egyéni és a közösségi lét értelmét a nagyívű ígéretekkel kecsegtető utópiák megvalósítása helyett a mindennapok apró-cseprő, éppen ezért mélyen emberi átélésében, megélésében látja. Ezt a problémát pedzegeti kritikájában Szilágyi Zsófia is:
„Ez a lét pedig nemcsak a nagy történésekből áll össze, tragédiákból vagy boldogító fordulatokból, de azokból a pillanatokból is, amikor Anna egy családi piknik alkalmával eltölthet néhány boldog percet az erdőben, egyedül, vagy amikor István elsajátítja az élezés tudományát. Többször épp azzal kelt feszültséget a regény, hogy azt hisszük, valami nagy tragédia készülődik, azért olvasunk, mondjuk, hosszú oldalakon keresztül a kis Imre tévelygéséről az erdőben, mert történik majd valami váratlan és megdöbbentő a kisfiúval. Ehelyett éppen azon döbbenhetünk meg, hogy Imre megtalálta a kivezető utat, otthon pedig megszidták és babra térdepeltették, vagyis azon, hogy voltaképpen nem történt semmi: de az életben legtöbbször épp ez a semmi történik, a várakozásainkat, a fordulatokra áhítozást az olvasmányainkból vagy a filmélményekből hozzuk.”
A fenti gondolatmenetből kirajzolódó – egyszerre pragmatikus és értéktelített – világlátás vagy beállítódás azzal az illúzióval számol le, hogy a döntő mozzanatok és a sorsforduló pillanatok szabják meg életünk irányát és tesznek minket olyanná, amilyenek vagyunk, ennek megfelelően visszatekintve azokat látjuk majd igazán emlékezetesnek.
Ha politikai síkon kívánjuk értelmezni ezen elgondolást, akkor azt mondhatnánk, hogy nem a tökéletes rendszert ígérő eszméket és a kudarcos kimenetelt szükségszerűen magukban hordozó ideológiákat szolgálva lehet „történelmet írni”. Sőt, ha úgy tetszik, magunk és (politikai) közösségünk történetét akkor tudjuk érdemben gazdagítani, akkor tesszük a múlt értékeit maradandóvá, ha az egyéni és társadalmi lét komplexitását nem feledve igyekszünk életünket berendezni.
Ez persze a totalitarizmusok dúlta huszadik században sok esetben nehéz vagy egyenesen kivitelezhetetlen vállalkozásnak bizonyult. Kétségtelen, hogy az őket egzisztenciálisan ellehetetlenítő kommunista rendszer miatt 1956-ban végül az Árvaiak újabb nemzedéke kényszerül hazája elhagyására, így nem vitás, hogy pótolhatatlan veszteség éri a családot. Mindazonáltal a regényeket következetesen átható józan, életigenlő szemlélet meggyőzően mutat rá arra, hogy a sematikus világképpel rendelkező ideológiák legerősebb ellenszere a hétköznapi valóság mély megélése annak minden szépségével és nehézségével együtt. Így válik a semmiségek sajátos rendje történelemformáló tényezővé.
