A kegyes halál, azaz az eutanázia problémája egy örök, megosztó társadalmi konfliktust és morális problémát jelent, ami jogi értelemben is kihívást és jelentős alkotmányossági dilemmát vet fel.
Halottak napján meglátogattuk a temetőket és gyertyát gyújtottunk elhunyt szeretteinkért, míg az év maradék részében talán igyekszünk nem is gondolni az elmúlásra, a halálra, ami valójában emberi létünk egyik legalapvetőbb ismérve. Sajnos az elmúlt években viszont egyre többször kellett szembenéznünk a halál gondolatával a koronavírus világjárvány kapcsán. Az elmúlás, a szenvedés és a halál kérdése az emberiséget évezredek óta foglalkoztatja, a 21. században pedig egyre nagyobb jelentőséggel bír az a dilemma, hogy van-e az embernek joga a méltó halálra.
Az Emberi Jogok Európai Bíróságának egyik leghíresebb eutanázia-ügyében, a Pretty v. United Kingdom ügyben kimondott tanulsága szerint az élethez való jogból nem következik a halálhoz való jog. A világszerte egyre inkább erősödő alapjogi aktivizmus azonban ezen a területen is magával hozott olyan trendeket, amelyek olykor megdöbbentő esetekre világítanak rá. Az elmúlt években számtalan olyan ügy látott napvilágot a kegyes halál lehetősége, azaz az eutanázia kapcsán, ami felrobbantotta a közvéleményt. Így például a 17 éves korában elhunyt Noa Pothoven ügye, aki globális vitákat váltott ki a saját halálára vonatkozó könyvével és blogjával, amiben hazája, Hollandia ifjúsági mentális egészségügyi ellátását kritizálta. Az ügy abból a szempontból is nagy port kavart, hogy ellentétes információk jelentek meg a médiában arra vonatkozóan, hogy a lány aktív eutanázia következtében vagy öngyilkosság útján lelte-e a halálát.
Annak folyamata sokszor magányossá, vagy éppen idegen, steril környezetben megélt klinikai események láncolatává vált. A világ nyugati országaiban manapság általában magas életkort érnek meg az emberek, és legtöbben kórházi körülmények között halnak meg (70–80 %), többnyire hosszú lefolyású, hónapokig vagy évekig tartó szenvedéssel járó betegségben (Barcsi, 2004). Erre válaszul a 20. század második felében egyre több modern államban terjedt el a kérésre teljesíthető eutanázia legalizálása.
Az eutanázia, vagyis a kegyes halál etimológiailag az eu = jó, illetve a thanatosz = halál kifejezésekből ered. Tulajdonképpen azt jelenti, hogy a gyógyíthatatlan beteg halálát akaratának megfelelően mesterségesen segítik elő, azaz az orvosok a beteg beleegyezésével szenvedéseinek megrövidítése érdekében halálát meggyorsítják vagy előidézik. Alapvető (jogi) különbség van az aktív vagy passzív „halálba segítés” között, és az asszisztált halálozás (máshol: asszisztált öngyilkosság) erkölcsi megítélése is különbözik az egyes módok esetében.
A világon először Hollandiában legalizálták az eutanázia végrehajtását 2002-ben, ami azonban szigorú feltételekhez kötött, bár az elmúlt két évtizedben jelentős változások mentek végbe az eutanázia szabályozásával kapcsolatban az országban. Az eutanáziával kapcsolatos esetek felülvizsgálatáért felelős bizottság 2020-ban módosította a kegyes halál szabályait; amik úgy rendelkeznek, hogy ha egy eutanáziát választó beteg súlyos demenciával küzd, akkor az orvosnak nem kötelező egyeztetnie vele, hogy mikor segíti őt a túlvilágra. Sőt, Hollandiában már lehetőség van a tizenkét évnél idősebbek és az egy évnél fiatalabb csecsemők halálba segítésére. A tizenkét évnél idősebbek esetében az érintett, a babák esetében a szülők beleegyezése szükséges az eutanázia végrehajtásához. Hollandián kívül Belgium és Luxemburg az a másik két európai ország, ahol jelenleg legális az aktív eutanázia. Belgiumban 2018-ban 2357-en választották a kegyes halált, akiknek többsége 60 és 89 év közötti idős emberek voltak, és rákban vagy egyszerre több súlyos, gyógyíthatatlan betegségben szenvedtek.
Magyarországon az eutanázia passzív, önkéntes formája engedélyezett az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (Eütv.) 15. §-a alapján, ami szerint a beteget megilleti az önrendelkezéshez való jog, amely kizárólag törvényben meghatározott esetekben és módon korlátozható. Tehát az önkéntes, passzív eutanázia tulajdonképpen azt jelenti, hogy a beteg az önrendelkezési jogának gyakorlása során nem adja beleegyezését az őt életben tartó beavatkozás, kezelés folytatásába vagy megkezdésébe. Mind erre a törvény értelmében a cselekvőképes betegnek csak akkor van lehetősége, ha a beteg olyan súlyos betegségben szenved, amely az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül – megfelelő egészségügyi ellátás mellett is – halálhoz vezet és gyógyíthatatlan. Továbbá az is szükséges az önkéntes, passzív eutanázia gyakorlásához, hogy egy háromtagú orvosi bizottság a beteg megvizsgálását követően írásban nyilatkozzon arról, hogy a feltételek fennállnak és a beteg a döntését a következmények tudatában hozta meg. Ezt követően a betegnek még két tanú előtt ismételten ki kell nyilvánítania az ellátás vagy gyógykezelés visszautasítására irányuló szándékát.
Az eutanázia kérdése mögött egy jelentős alapjogi konfliktus húzódik meg, ami két alkotmányos érték szemben állásából ered. Egyrészt az emberi élet szentsége és sérthetetlensége, másrészt az autonómia tiszteletben tartásának követelménye, ami a nyugati kultúrkörben különleges státuszt élvez (Filó – Buzás, 2016). A beteg embernek joga van arra, hogy a szenvedését, fájdalmait, gyötrelmeit lerövidítse azáltal, hogy önrendelkezési jogának gyakorlása körében úgy rendelkezik, hogy nem kívánja igénybe venni az életmentő, életfenntartó kezeléseket. Az államnak azonban az intézményes életvédelmi kötelezettségének keretein belül kötelessége, hogy gondoskodjon arról, hogy az emberi élet, mint alapvető, abszolút és sérthetetlen érték biztosítva legyen minden egyén számára és egy meggondolatlan, vagy akár megfelelő tájékoztatás hiányában meghozott döntés ne eredményezzen fatális, visszafordíthatatlan eredményt. Tehát bár az emberi méltósághoz való jogból következő önrendelkezési jog alapján mindenkinek jogában áll egyéni döntést hozni arról, milyen módon akar véget vetni életének, azonban ez az állam intézményvédelmi kötelezettségébe ütközik, ezért ezt a jogot az állam korlátozhatja. Ennek alapján a jogalkotó szigorú feltételekhez köti a passzív eutanázia megengedhetőségét, és a törvény szerint csak abban az esetben van rá lehetőség,
Az aktív eutanázia legalizálásával kapcsolatban 2003-ban fordultak az Alkotmánybírósághoz, amely szerint az Eütv. alkotmányellenesen korlátozza a gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogát azáltal, hogy nem teszi lehetővé számukra az életük orvosi segítséggel történő befejezését. Azonban az indítványt az Alkotmánybíróság a 22/2003. (IV. 28.) AB határozatban elutasította és kiemelte, hogy az emberi méltósághoz való jognak az alapjogok sorában megkülönböztetett jelentőséget tulajdonít. A testület álláspontja szerint a világnézeti szempontból semleges alkotmányos alapokon álló jogrendszer ugyanis sem helyeslő, sem helytelenítő álláspontot nem foglalhat el az ember saját életének befejezését elhatározó döntésével kapcsolatban; itt olyan szféráról van szó, melytől az államnak főszabályként távol kell magát tartania. Az állam e körben csak annyiban jut szerephez, amennyiben ezt az élethez való jogra vonatkozó intézményvédelmi kötelezettsége elkerülhetetlenül szükségessé teszi.
Az Emberi Jogok Európai Bírósága a Pretty v. United Kingdom ügyben rámutatott arra, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezménye alapján a Magas Szerződő Feleknek nemcsak tartózkodniuk kell az emberi élet szándékos és törvénytelen elvételétől, hanem jogalkotásukban is hatékony lépéseket kell tenniük az élet védelme érdekében. Ez magában foglalja azt is, hogy bizonyos pontosan meghatározott esetekben a hatóságok pozitív kötelezettsége, hogy megelőző intézkedéseket hozzanak a bűncselekmények által veszélyeztetettek életének védelme érdekében. Diane Pretty egy progresszív lefolyású, degeneratív neurológiai betegségben szenvedett, amely során a beteg izmai megbénulnak és fulladás vet véget a beteg életének. Tekintettel arra, hogy Diane Pretty betegsége előrehaladott állapotban volt; nyaktól lefelé teljesen lebénult, és már nem sok ideje volt hátra, maga akart dönteni arról, hogy hogyan és mikor haljon meg, hogy megtakarítsa a szenvedést és emberi méltósága elvesztését. Diane Pretty saját kezűleg akart véget vetni az életének, amihez azonban férje segítségére lett volna szüksége az állapota miatt. Ezért a brit hatóságoktól kérte, hogy férjének mentességet engedélyezzenek a bűnvádi eljárás alól, hiszen az öngyilkosságban közreműködés Angliában bűncselekmény az öngyilkosságról szóló 1961. évi törvény 2. §-ának (1) bekezdése alapján. Azonban a brit főügyész,végül pedig a House of Lords is elutasította a kérelmét, ezt követően fordulti Diane Pretty az EJEB-hez, ahol azt kifogásolta, hogy a vonatkozó jogszabályi rendelkezések sértik – többek között – az EJEE 2. cikkét, azaz az élethez való jogot és a 8. cikkét, a magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jogot. A strasbourgi testület bírái azonban 2002. április 29-én a kérelmet egyhangúlag elutasították. A panaszos az ítéletet – amelynek kihirdetése után egy héttel elhunyt, egyetlen mondattal kommentálta: „A Bíróság minden jogomtól megfosztott (Filó, 2016).” A Bíróság az ítéletében azt is leszögezte, hogy az Egyezmény 2. cikkéből, az élethez való jogból nem vezethető le a halálhoz való jog, vagy annak harmadik személy kezei által ill. hatósági közreműködéssel történő szabad gyakorlásához való jog. Az élethez való jognak következetesen egységes értelmet tulajdonított, ezért nem fogadható el a 2. cikkben meghatározott egyezményes jog fordított megközelítése.
Az eutanáziával kapcsolatos erkölcsi dilemmák elhárítására nagyon hasznos megoldást jelent a „living will”, mint eszköz, amelynek széleskörű gyakorlata alakult ki világszerte. A living will, vagyis az előzetes egészségügyi rendelkezés, köznapi nevén élő végrendelet a cselekvőképes személy azon jogát jelenti, hogy későbbi cselekvőképtelenné válása esetére előre rendelkezik egészségügyi ellátásával kapcsolatban. Ily módon a beteg szabadon eldöntheti, hogy cselekvőképtelenné válása esetén akar-e egészségügyi ellátást igénybe venni, valamint, hogy milyen beavatkozásokhoz járul hozzá, illetve utasít vissza. Az az ügy pedig, amely felhívta az egész világ, de legalábbis Európa figyelmét ennek az intézménynek a hasznosságára, valamint a számtalan olyan jogvita elkerülésének a lehetőségére, amelyek az elhunyt vagy elhunyni kívánó személy hozzátartozóinak halálról való gondolkodása (vagy ettől való félelmük) miatt alakulhatnak ki, az az amerikai Terri Schiavo küzdelmes, de végül méltó halálának ügye volt.
A 41 évesen elhunyt asszony 26 éves korában súlyos agykárosodást szenvedett, és tizenöt éven keresztül volt úgynevezett ébrenléti kómában. A bíróságok által felkért orvosszakértők mind megerősítették, hogy a nő állandósult vegetatív állapotban tengődik, tudata nem mutat tényleges működést, és nincs esélye a gyógyulásra vagy állapotának jelentős javulására. Végül a bíróság 2005. március 18-án rendelte el a mesterséges táplálás beszüntetését férje és gondviselője kérésére, azonban a nő szülei nem értettek egyet ezzel az intézkedéssel, és hét éven keresztül folytattak jogi küzdelmet lányuk életben tartása érdekében. Ahogy a novembernek szép lassan vége, úgy közelítünk december 3., Terri Schiavo születésének napja, aki idén lenne 58 éves.
