A pszichiátriák és elmegyógyintézetek világát szinte létrejöttüktől fogva élénk érdeklődés övezi. Ez részben a normálistól eltérő elmeállapothoz fűződő, egyszerre félelmet és tiszteletet magában foglaló viszonyulásunkra vezethető vissza, ugyanakkor valamiképpen összefüggésben áll azzal is, ahogy ezekre a különös intézményekre tekintünk. Rájuk gondolva szinte intuitíve felötlik bennünk az a totális kiszolgáltatottság, amely az ellátottak mindennapjait jellemzi: az ott elhelyezett egyének autonómiavesztése nem merül ki a fizikai elzártságban, hanem mindazt talán legféltettebb részünk, a pszichénk orvosi befolyásolása teszi teljessé.

A kérdéskör egy sajátos szeletét taglalja Az elkülönítő című írásában Hajnóczy Péter. Az 1942. augusztus 10-én, azaz 80 éve ezen a napon született író 1975-ben megjelent szociográfiája egy akkor szinte teljesen ismeretlen intézmény, az elmebetegeket ellátó szociális otthonokkal kapcsolatos anomáliákat hozta be a köztudatba a szocializmus Magyarországán. Hajnóczy a Szentgotthárdi Elmeszociális Otthon példáján keresztül leíró jelleggel, ugyanakkor érzékletesen hívta fel a figyelmet ezen intézménytípus bizarr természetére. Ahogy a nevük is mutatja, ezek az intézetek az egészségügy és a szociális szféra közti szürke mezőben elhelyezkedve két eltérő ellátási forma sajátos ötvözeteként jellemezhetőek. A helyzet fonáksága, hogy az ott elhelyezett egyének pszichiátriai problémáiknál fogva (elme)betegként voltak kezelve, azonban mivel gyógyíthatatlannak, akkori terminológiával „defektnek” minősítették őket, szakszerű és rendszeres orvosi ellátásra nem, csupán szociális gondozásra voltak jogosultak. A bent lakó páciensek (?) tisztázatlan jogi státusza abszurd kérdések sorát vetette fel: állapotukra hivatkozva megfosztották őket attól, hogy rendelkezzenek saját sorsuk felett, ugyanakkor szociális ellátottként nem illették meg őket azok a jogi garanciák (pl. a bírói szemle lehetősége), amelyek az aktív pszichiátriai ágyakon fekvő betegek számára adott esetben biztosították a felülvizsgálat esélyét.

Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az elmeszociális intézményekben ápoltak bizonyos esetekben gyámságra szoruló pszichiátriai betegként voltak elkönyvelve, máskor viszont pusztán rászorulóként tartották számon őket.

Az interjúkban megszólaltatott érintetteknek köszönhetően érthetővé és átélhetővé válik, hogy milyen is lehetett az élet a szóban forgó intézetekben, vagy ahogy a Szentgotthárdon is dolgozó orvos, Kiss-Vámosi József nevezte őket, „szörnyképződményekben”. Az 530 fős otthon élén nem szakember, hanem az élelmezésvezetői végzettségű Bedi Ferenc állt közel egy évtizeden keresztül, aki a terror eszközeivel tartotta fenn a rendet, s kompetenciáján túlmenően időről időre maga döntött az ottlakók gyógyszerezéséről, injekciózásáról. Sőt, az embertelen fegyelmezési módszerek ellen tiltakozó bentlakókat ennél is durvább eszközökkel igyekezett megtörni. A legsúlyosabb büntetésnek az úgynevezett elkülönítőbe zárás számított. A renitensek akár napokra-hetekre is a Hajnóczy-mű címében is megjelenő, rácsos ablakkal s hálós ággyal felszerelt helyiségbe kerültek, egészen addig, amíg el nem fogadták az intézményben fennálló „rendet”.

Nem meglepő, hogy az ott uralkodó szabályok alapvetően meghatározták az alkalmazottak és az ellátottak közti viszonyrendszert. Az elbeszélésekből kirajzolódó magatartásminták kicsiben ugyan, de eltéveszthetetlenül emlékeztetnek a diktatórikus politikai rendszerekben megfigyelhető érvényesülési formákra: „Ott vannak a spiclik. Az értelmesebb betegek közül szervezik őket. Részben helyzetük és megfélemlített voltuk miatt vállalkoztak, meg azért, mert úgy gondolták, hogy ebből előnyük származik. És nem ok nélkül gondolták. (Jobb koszt, állandó kimenő, soron kívüli kimenő stb.) Ezek a kiszolgáltatott emberek nevetségesen apró előnyökért megdöbbentő jellemtelenségekre képesek. Aztán az ápolók. A spion ápolók kapták a prémiumot; ki mennyi terhelő adatot szolgáltatott arról, akit valamilyen okból »ki akartak készíteni«.’’

A szöveg alapján rémálomszerű, mégis valóságos élettörténetek tárulnak elénk. Ilyen például a 12 évet elmeszociális otthonban töltő Bozóki Árpádé, akiről Kiss-Vámosi doktor állapította meg, hogy pszichiátriai betegségben nem szenved, vagyis indokolatlanul tartották ennyi időn keresztül elmegyógyintézetben. Még többet megtudhatunk a Hajnóczy-írásban csak Sz. Alízként emlegetett nőről. A gyenge idegzetű, de elmebetegséggel nem küzdő fiatal hölgy anyagi nehézségek közepette maga kérte a hatóságoktól, hogy biztosítsanak számára rövid időre szociális ellátást, azonban a Fővárosi Tanács Szociálpolitikai Osztályának egyik munkatársa szakorvosi vélemény nélkül Szentgotthárdra utalta. Az ottani intézet jellegéről mit sem sejtő Sz. Aliz csupán a helyszínen szembesült azzal, hogy hova került, ám felülvizsgálat hiányában nem volt módja, hogy elhagyja az otthon falait. Kilátástalannak tűnő helyzete szintén Kiss-Vámosi doktor közreműködésével oldódott meg. Az akkor már az Intapusztai Rehabilitációs Intézetben dolgozó szakember kérvényezte ugyanis a hölgy áthelyezését, s azt követően segített neki abban, hogy többet ne pszichiátriai betegként tartsák számon.

A beszámolók szerint viszont nem egy esetben maguk az érintett rokonai kezdeményezték egy-egy idős, ám pszichiátriai betegnek nem minősíthető személy elmeszociális otthonban történő gondozását a célból, hogy így megüresedő lakását a tanács az illetőtől elvegye, s az ingatlant nekik ítélje oda. Megannyi ellátotthoz hasonlóan Sz. Aliz társadalmi reintegrációjának esélyeit is rendkívül korlátozta az, hogy még ha esetleg fény is derült volna az intézetben elhelyezése indokolatlanságára, megfelelő lakhatási feltételek hiányában akkor sem lett volna lehetősége visszatérni az intézménybe kerülése előtti életéhez.

Az elkülönítőt olvasva joggal feltételezhetjük, hogy megírásakor a szerzői szándék arra irányult, hogy ily módon megismertesse a nyilvánossággal az ezen otthonokban uralkodó viszonyokat. Ez a megfogalmazás azonban nem fedi a valóságot. A mű elő- és utótörténetét bemutató tanulmányában Nagy Tamás idézi a témával egészen haláláig foglalkozó Hajnóczy ezzel kapcsolatos szavait: „Amit nyolc éven át írtam, azt egy emberért írtam. […] Azért, hogy a könyv megjelenésével tudtára adassék a rácson kívül élő embernek: a hibás döntések halmaza talán mégsem szükségszerű.” Ma már ismert, hogy ez a személy Sz. Aliz, teljes nevén Szépvölgyi Aliz, s az is tudható, hogy a fent emlegetett kötet folyton módosuló-gazdagodó kéziratát hosszú időn keresztül eredménytelenül igyekezett megjelentetni az író. Törekvése évtizedekkel később, 2013-ban bizonyos értelemben sikerrel zárult: Jelentések a süllyesztőből címmel ekkor adta ki a Magvető azt a – többek közt levelekből, újságcikkekből és bírósági iratokból álló – szövegegyüttest, amely a még életében tervezett „dokumentumregény” gerincét adta volna.

Az imént említett személyes szálon túlmenően ugyanakkor az is egyértelmű, hogy a mű nem pusztán az elmeszociális otthonok világáról, hanem valamiképpen a Kádár-kori Magyarországról is szól. Noha direkt politikai kritikát alig fedezhetünk fel a tudatosan objektív nyelvezettel operáló szövegben, a háttérben mégis elvéthetetlenül érzékelhetjük az emberi jogokat negligáló szocialista rendszer bírálatát, s talán akkor sem tévedünk nagyot, ha úgy tapasztaljuk, hogy a szöveg áttételes módon egyenlőségjelet tesz a szentgotthárdihoz hasonló intézményekben uralkodó átláthatatlan és embertelen körülmények és az egypártrendszer nem elszámoltatható jellege közt.

A nagy hatású Hajnóczy-mű tehát nemcsak témája miatt érdekes manapság is, hanem azért is, mert ezen „esettanulmány” segítségével jobban megérthetjük a hetvenes évek politikai valóságát is, s egyben szembesülhetünk azzal, hogy egy efféle, végtelenül kiszolgáltatott embereket ellátó intézet működésmódjában miként tükröződnek vissza az aktuális társadalmi szintű folyamatok.