Bár a latin-amerikai térség hazánktól földrajzilag igen távol eső régió, nem hagyhatjuk figyelmen kívül az új „rózsaszín dagályt” (pink tide), mely során újabb és újabb baloldali elnökök és kormányok jutnak hatalomra a szubkontinensen.
Különös jelentőséggel bír a legfrissebb és talán legváratlanabb fordulat, mely során Gustavo Petrot, az M-19 gerillaszervezet egykori harcosát, több évtizedes konzervatív vezetés után júniusban Kolumbia első baloldali elnökévé választották a dél-amerikai országban, melyet emberemlékezet óta a mindenkori konzervatív berendezkedés vezetett. 2021 során Peru és Chile, illetve Honduras is balra fordult: míg a két andoki ország közül előbbiben Pedro Castillo győzedelmeskedett a júniusi elnökválasztáson, addig utóbbiban Gabriel Boric, Chile közel 50 évének legbaloldalibb elnöke nyerte meg az elnökválasztást decemberben, Hondurasban pedig Xiomara Castro baloldali politikus triunfált.
Az aktuális erőviszonyok átrendeződését egyébként a mexikói elnök, Andrés Manuel López Obrador 2018-as elsöprő győzelme indította, aki három évtized óta az első baloldali elnök az országban. A csak AMLO-ként emlegetett mexikói vezetőt követte 2019-ben a mérsékelt baloldali Alberto Fernández sikere Argentínában, majd Bolíviában pedig az egy évvel korábban puccsal eltávolított Evo Morales pártját, a Mozgalom a Szocializmusért (Movimiento al Socialismo, MAS) választották meg, Luis Arce vezetésével.
Brazília a jobboldali kormányok utolsó bástyája.
Dél-Amerika legerősebb gazdasága és legnagyobb népessége túlfűtött politikai hangulatban zajló választások közepette, a hétvégén, október 30-án tartja az elnökválasztás második fordulóját. Az első forduló nagy csalódást okozott a baloldalnak, ugyanis alig néhány nappal az október 2-i megmérettetés előtt egyes közvéleménykutatások abba az irányba mutattak, hogy a Munkáspárt karizmatikus vezetője, a brazil politika meghatározó balközép-ereje, Lula da Silva 15%-os előnyre tesz majd szert a hivatalban lévő Bolsonaróval szemben; sőt sokan Lula első körös győzelmét (50% fölötti eredményét) jósolták. Ezzel ellentétben a jobboldali Bolsonaro „mindössze” 5 százalékponttal maradt le a volt brazil államfő mögött (Lula a szavazatok 48 százalékát, Bolsonaro pedig 43 százalékát szerezte meg), aki annak ellenére, hogy miniszterelnöksége óta pénzmosás és korrupció miatt börtönben is volt, a polarizálódó brazil társadalom részéről magas támogatottságnak örvend. Az elnök jobboldali Liberális Pártja (PL) és szövetségesei azonban taroltak a brazil kongresszusi választásokon. A bolsonarizmus tehát erősebb a vártnál, így a vasárnapi fordulón, mikor a brazil szavazók – kötelező jelleggel – visszatérnek az urnákhoz (a 18 és 70 év közötti választópolgárok számára kötelező a voksolás), a konzervatív Bolsonaro elnöki ciklusának meghosszabbításában reménykedik. Várhatóan azonban Lula kapja majd a legtöbb szavazatot azoktól a kisebb jelöltektől, akik kiestek az első körben, amennyiben pedig a radikális baloldal nyer, Lula töltheti be azt a karizmatikus vezetőszerepet a regionális baloldali hálózatban, amit annak idején Hugo Chávez töltött be.
A választások alkalmából Donald Trump és Orbán Viktor is támogatásáról biztosította a brazil elnököt. A magyar miniszterelnök a következőképp fogalmazott Bolsonaroval kapcsolatban: „Olyan elnökről beszélünk, aki a mai progresszív, liberális világuralom mellett is elég bátor volt ahhoz, hogy Brazíliát helyezze mindenek elé és a Jóistent mindannyiunk fölé.” Hogy ki lesz a második forduló favoritja, – az első forduló tanulságaiból kiindulva – nehéz megjósolni.
A térséget érintő baloldali hullám kapcsán „déjá vu” érzésünk lehet, ugyanis visszatérni látszik az ezredforduló során lavinaként induló ún. rózsaszín dagály.
Az ezredforduló környékének Latin-Amerikájában Hugo Chávez választási győzelmével egy jellegzetes balratolódás söpört végig, mely során olyan vezetők kerültek hatalomra, mint az argentin Cristina Kirchner, a brazil Lula da Silva, a bolíviai Evo Morales, a chilei Michelle Bachelet vagy az ecuadori Raffael Correa. Ezek a baloldali rezsimek elítélték a neoliberális politikát, az amerikai imperializmussal szembe helyezkedve visszautasították a Washingtoni Konszenzust, a nemzetgazdaságok feletti külföldi dominanciát. Ígéretük volt, hogy leküzdik a régió krónikus szegénységét és egyenlőtlenségét, illetve a 21. századi szocializmus megvalósításában látták a megoldást. A „pink tide” kormányai komoly eredményeket értek el, ugyanis ki tudták használni az energiahordozók és nyersanyagok világpiaci árában ekkortájt bekövetkező robbanást (ún. „commodity boom”-ot). A kedvező gazdasági fellendülés mellett dinamikus integrációs törekvések, összetartás volt tapasztalható, jóllehet idővel az regionális integrációk mennyisége a minőség rovására vállt.
A korábban a választók számára hiteles alternatívát jelentő politikai erők ugyanakkor, bár progresszív szociálpolitikával igyekeztek ambiciózusok lenni, több vállalásukkal is adósok maradtak mire a kedvező konjunktúraciklust drasztikus visszaesés szakította meg a „commodity boom” végét járva. Az általuk meghirdetett paradigmaváltást tehát nem voltak képesek sikeresen véghez vinni, számos kérdésben végül saját társadalmi bázisukkal kerültek szembe, valamint a kormányzásuk alatt módfelett elszaporodó korrupciós botrányok végső soron elősegítették a jobboldali erők aktivizálódását.
A rózsaszín hullám közvetlen reakciójaként konzervatív fordulat következett, a 2010-es évek közepére egyfajta jobboldali visszarendeződés volt megfigyelhető. The New York Times hasábjain is „The Left on the Run in Latin America” címmel foglalkoztak a baloldal kritikájával és a jobboldal felemelkedésével. Áttekitnve ugyanakkor az elmúlt pár eseményeit, arra lehetünk figyelmesek, hogy utóbbi kevésbé tudott kibontakozni, ugyanis egy új lendületű rózsaszín dagálynak lehetünk szemtanúi. A regnáló jobboldali kormányoknak olyan súlyos kihívások elé kellett nézniük, mint a koronavírus-járvány, annak nyomában érkező gazdasági krízis, a fokozódó klímaválság vagy az Ukrajnában zajló háború.
melyet az aktuális választások fényében újfent szocialista és szociáldemokrata kormányokban látja. Egyes megfigyelők szerint ez az új hullám a 2000-es években hatalomra került baloldali kormányok rózsaszín hullámának a folytatása, sőt annak akár még dominánsabb változata lehet.
A két meghatározó, latin-amerikai „pink tide” összehasonlítása során valóban sok hasonlóságot vélhetünk felfedezni, de a sajátosságok megannyi különbséget rejtenek.
Egyrészről a 2000-es évek baloldali hegemóniájában részt vevő országok körében, illetve szerepében is láthatunk eltéréseket – elsősorban Kolumbia történelmi fordulatával, vagy a „főszereplők” változásában, mint például Mexikó jelentősége, illetve egyelőre Brazília kimaradása. A venezuelai rezsim az eredeti dél-amerikai „pink tide” bizonyos értelemben töretlen folytatása, de a Chávez-féle bolivári forradalom masszív gazdasági és humanitárius katasztrófává alakult át Nicolás Maduro vezetésével. Venezuela jelenleg sokkal megosztóbb szerepet tölt be a régióban, mint annak idején, amikor a prosperáló ország a térség baloldali élharcosa, kulcsfigurája volt. A venezuelai válság ez alkalommal próbára teszi Latin-Amerika új baloldalát. A baloldali ideológia melletti elköteleződéssel párhuzamosan vagy annak ellenére, amennyiben a szocialista és szociáldemokrata kormányok nem tesznek a Venezuela mögöttes konfliktus megoldásáért, egyszerűen megjutalmazzák a tekintélyelvű kormányt, amiért kitart a reformkövetelések ellen.
A baloldali kormányok visszatérése a térségbe egyértelműen jelzi az Egyesült Államok politikájának régiószintű elutasítását – jól mutatta ezt Joe Biden legutóbbi Amerika-csúcstalálkozója, amely diplomáciai kudarccal végződött, valamint az USA csökkenő befolyása az Amerikai Államok Szervezetében (OAS). A regionális politikai vezetők új generációja erőteljesebben koncentrál környezeti és gender kérdésekre, kevésbé érdekli a közös identitás, míg hatványozottabb figyelmet szentel a társadalmi igazságosság ügyekre. Fontos azonban, hogy – ahogy egyébként az első „pink tide” is változatos volt, – nem lehet általánosítani a második rózsaszín dagályhoz csatlakozó országok és vezetők politikáját illetően, ugyanis mélyen eltérnek egyes kérdésekben, legyen szó a demokráciáról vagy kisebbségi jogokról.
A regionális törekvések elvesztették prioritásukat, az államok mindinkább folytatják a Kínához és Oroszországhoz fűződő gazdaságpolitikájukat. Az amerikai hegemóniát megtörve, a járvány és a háború előtt ugyanis utóbbi két ország igyekezett elmélyíteni a kereskedelmi kapcsolatokat a régió országaival, olyannyira, hogy a régió számos országának ma már nem az USA, hanem Kína az elsődleges kereskedelmi partnere, (aki az USA-val folytatott kereskedelmi háború közepette újabb inspirációt nyert, hogy a térségben tovább erősítse pozícióit).
Tény, hogy a fennálló nemzetközi viszonyokat, geopolitikai történéseket figyelembe véve, az újonnan hatalomra kerülő baloldali kormányok sokkal nehezebb helyzetben találhatják magukat, mint elődeik az első rózsaszín dagály során. A koronavírus-járványt még Latin-Amerika sem tudta maga mögött, a térség mostani történései az egyre súlyosbodó nemzetközi gazdasági helyzet „árnyékában” folynak. Oroszország ukrajnai inváziója miatt megugrott élelmiszer- és energiaárak további gazdasági felfordulást idézhetnek elő, aminek politikai következményei is lehetnek. „És a legrosszabb még hátravan” – üzeni a Nemzetközi Valutaalap (IMF) egyik vezető közgazdásza azzal kapcsolatban, hogy mire számíthat Latin-Amerika 2023-ban. Az IMF és más gazdasági intézmények is 2023-ra leminősítették a térség szinte minden országára vonatkozó GDP-becslésüket a várhatóan magasan maradó infláció, és a dollár hanyatlása miatt, mely a legtöbb feltörekvő piaci valutáját megtépázza. Az elmaradó gazdasági növekedés további társadalmi elégedetlenséget fog szülni, a nemzetközi gazdaság hibáztatása pedig nem fog segíteni azokon a vezetőkön, akik nem tudják orvosolni a problémákat. Tekintettel arra, hogy Latin-Amerikában manapság uralkodó politikai hangulat inkumbens-ellenes – és valószínűleg az is marad –, a második rózsaszín hullám valószínűleg sokkal rövidebb életű lesz, mint az első. Argentínában és Peruban például a hivatalban lévő vezetők különösen sebezhetőnek tűnnek.
„Vannak, akik, csak prédikálnak, és vannak, akik cselekszenek.”
Andrés Pastrana, volt kolumbiai elnök, konzervatív politikus, jelenleg a Centrista Demokrata Internacionálé elnöke, úgy látja, hogy a nemzetközi baloldalnak szervezett, egységes fellépése van, valamint a friss kolumbiai választási mozzanatok fényében is azt tapasztalja, hogy a Latin-Amerika kortárs baloldali kormányai közti szolidaritás is erős.
„Jól kell kormányozni, ragaszkodni kell a konzervatív értékekhez és be kell vonzani a fiatalokat” – fogalmaz, és amennyiben a jobboldal összefog, van remény. Utóbbiakban bízva kövessük a brazil választások eredményeit.
