„Anyagi javakból nem hagyott ránk semmit: erkölcsi javakból ránk hagyott egy kincsestárat: az eszmét” –írta 1910. november 26-án édesapjáról Benito Amilcare Andrea Mussolini, aki a forradalommal kapcsolatos első ismereteit (és ehhez szorosan kapcsolódó lázadó természetet) gyakorlatilag a családi házból hozta magával forradalmi anarchista-szocialista nézeteket valló édesapjának, Alessandro Mussolininak köszönhetően. Keresztneveit is forradalmárokról kapta. A Benito név a mexikói Benito Juárezre utalt, aki 1858 és 1872 között Mexikó számos reformot életbe léptető elnöke volt, 1854/55-ben pedig megdöntötte Antonio López de Santa Anna tábornok, majd később I. Miksa császár uralmát. Utóbbit ki is végeztette. Mussolini másik két nevét, az Amilcaret és az Andreat két olasz anarchista-szocialista munkásmozgalmi vezetőről, Amilcare Ciprianiról és Andrea Costáról kapta, akiket édesapja személyesen is ismert még az 1876-os bolognai szocialista kongresszusról. Mussolini apjának baloldali forradalmárok iránti lelkesedése azonban nem merült ki legidősebb gyermekének névadásánál, hiszen kisebbik fiát, Arnoldót is egy forradalmárról (pontosabban inkább lázadóról), Bresciai Arnoldról nevezte el. A neveken túlmenően azonban forradalmi eszméket is kapott az ifjú Benito és testvérei az idősebb Mussolinitől. Nézzük meg, hogy pontosan milyeneket.
1874-ben, alig 18 évesen részt vett a nagy olaszországi parasztmegmozdulásokban is, majd a későbbiekben fontos szerepet vállalt a Predappióban és környékén megalakuló első szocialista szekciók létrejöttében. Közben kisebb tudósításokat és cikkeket írt helyi baloldali újságokban. Ehhez pedig Ormos Mária szerint „olvasgatnia is kellett, hiszen a tudás a sikeres politikai munka előfeltétele. […] Alessandro valószínűleg lapozgatta Marx Tőkéjének I. kötetét is.” Ha Ormosnak ezt az állítását igaznak tekintjük, akkor kijelenthetjük, hogy Alessandro minden bizonnyal egyébként szegényes műveltsége ellenére is nagyjából tisztában volt a proletárforradalom alapvetéseivel és – mint azt 1874-es ténykedése bizonyítja – kész volt a gyakorlatban is részt venni annak megvalósításában. Sőt! Gyakorlatias ember lévén valószínűleg jobban is érdekelte az, hogy a forradalom hogyan valósítható meg minél előbb, mint az, hogy pontosan milyen formában és milyen előfeltételek fennállása esetén kerülhet kivitelezésre. Egyes írásaiból pedig egyenesen arra következtethetünk, hogy számára a szocializmus leglényegesebb pontja a fennálló rend megdöntésére irányuló forradalom volt. Egy 1891-es cikkében így ír erről: „A szocializmus nem más, mint nyílt, erőszakos, morális lázadás a dolgok jelenleg fennálló embertelen rendje ellen.” A morális lázadás gondolata erősen hajaz az anarchista Mihail Alekszandrovics Bakunyin felfogására, de az 1890-es években Alessando Mussolini gondolkodásában már a marxista forradalmiság is kitapintható.
Ez a fajta, a szocializmus lényegét a forradalomban látó és azt minden eszközzel siettetni, vagy legalább is előkészíteni akaró gondolkodás később Benito Mussolini elképzeléseiben is fontos szerepet kapott. Így tehát feltételezhetjük, hogy ez volt az egyik legelső és legfontosabb dolog, amelyet az ifjú Benito édesapjától tanult e téren, mikor Alessandro esténként a Tőkéből olvasott fel neki vagy éppen barátaival vitatkozott előtte. Az antiklerikalizmus volt a másik meghatározó gondolat, mely édesapja révén vált Mussolini szocialista forradalmi elképzelésinek egyik sarokpontjává. A későbbi Duce mindig is erősen kitűnt a többi forradalmi szocialista olasz elvtársa közül szokatlanul erőteljes egyházellenességével – nem is beszélve a rendkívül mély vallásosossággal áthatott olasz társadalom nagy részéről. Számára – mint azt majd a későbbiekben is látni fogjuk – egy időben a forradalom (legalább is részben) egyet jelentett a római katolikus egyház hatalmának megdöntésével és az általa tévtanításnak, sőt az egyszerű emberek szándékos megtévesztését célzó eszmének aposztrofált keresztény ideológia végső megsemmisítésével.
Ifjúkori olvasmányok és tanítómesterek
Húga, Edvige Mussolini visszaemlékezéseiben azt írja, hogy Benito minden kis pénzét újságokra, brosúrákra és könyvekre költötte. Még gyakran Edvigétől is elkunyerálta megtakarított filléreit, hogy abból olvasmányokat vásárolhasson magának. Így tehát szinte magától értetődő, hogy a forradalomról az édesapja révén megszerzett ismereteit olvasással egészítette ki ifjú éveiben. Ezek az olvasmányok pedig, kiegészülve néhány baloldali gondolkodóval folytatott beszélgetéssel elvezettek ahhoz, hogy Mussolini megalkossa első komolyabb forradalom értelmezéseit.
Svájci emigrációja alatt a szocialista forradalmi elméletek közül az olasz szocialista párt forradalmi szárnyához tartozó Constantino Lazzari elképzelési gyakorolták rá az egyik legfőbb hatást. Ezt jól mutatja 1902. augusztus 30-án A szocialista politikai szükségessége Olaszországban címen megjelent cikke, melyben leszögezi, hogy a szocializmus megvalósításához nem a választási eredmények vezetnek el, hanem az egész országban kifejlődő nagy morális erő, melyhez nincs szükség formulákra. „Csupán azt kívánjuk, hogy pártunk térjen vissza régi, harcos módszereihez, engesztelhetetlen harciassággal üldözze a fennálló hatalmi tényezőket, nehogy valaha is lesüllyedjen […] a paktumokhoz és a kereskedésekhez.” A későbbi Ducének a morális erő elmélete iránti fogékonyságában nincs semmi meglepő, hiszen mint azt fentebb is láthattuk, már édesapja is magáévá tette ezt az alapvetően anarchista elképzelést és még szocialista korában is ragaszkodott hozzá. Viszont ez a cikk Mussolini életének egy igen fontos állomása, ugyanis hitvallás volt a külvilág felé arra nézve, hogy az ifjú emigráns hova helyezi el magát az ekkorra már a reformista és a forradalmi irányzat közötti feszültség elmélyülése miatt egyre inkább megosztottá váló szocializmuson belül. Az erőszakos hatalomátvétel víziója és a kompromisszumok elvetése egyértelműen jelzik a forradalmi szocialisták elképzelési iránti elkötelezettségét. Ekkor jelenik meg egy másik, a későbbiekben igen fontossá váló gondolat is Mussolininál, nevesen az, hogy a szocializmus lényege egy új embertípus kinevelése és hatalomra juttatása. Ehhez azonban időre van szükség, ezért ezekben a korai években a későbbi Duce még nem siettette a forradalom kirobbanását, hanem türelemre intett.
A tömeg fogalmával is ebben az időszakban kezd el foglalkozni Mussolini. Egy helyen ezt írja: „A puccsok ideje, az olyan forradalmak ideje, amelyeket egy tudatos kisebbség vezet a tudatlan tömegek élén, lejárt. […] Szükséges, hogy velünk legyenek a tömegek, olyan tömegek, amelyek már tudatában vannak annak, hogy miről van szó, és mi a dolgok menetének miértje.” Ebben az értelmezésben Mussolini még elutasítja a Lenin által is sokszor hangoztatott élcsapat elmélet, mely szerint a forradalmat egy kis létszámú, de jól képzett elitnek kell vezetnie.
Nem sokkal később 1903 folyamán Mussolini lefordította franciából olaszra az anarchista Pjotr Alekszejevics Kropotkin Franciaországban megjelent vezércikkeit, majd a fordítás 1904-es kiadása után ismertetést is írt a filozófusról egy milánói szocialista lapban. Ebben az ismertetőben újra a forradalmiság mellett tette le a voksát, a reformistákkal szemben. Azonban, csatlakozva Kropotkin elképzeléséhez úgy gondolta, hogy a forradalomnak nem csak a burzsoázia hatalmát kell megdöntenie, hanem fel kell számolnia az államot is. Kropotkin szerint az igazi szocialista forradalom eredménye nem lehet az, hogy létrejöjjön egy szocialista kormány, hiszen a kormány és forradalom ellentétben vannak egymással. Ahogy ő fogalmaz „két szó, mely ellentmond egymásnak, mely egymást kölcsönösen megsemmisíti. Tényleg láttunk már despotikus kormányokat – hisz minden kormány lényege a reakció és a forradalom-ellenesség és hogy szükség esetén a despotizmushoz folyamodjék; ám sohse láttunk még forradalmi kormányt, aminek komoly oka van: a forradalom, mely jelenti a rendetlenséget, a fölforgatást, évszázados intézmények néhány nap alatt való szétrombolását, fennálló tulajdonviszonyok erőszakos megsemmisítését, a kasztok megszüntetését, az uralkodó erkölcsi eszmék, vagy helyesebben az azok helyét elfoglaló uralkodó képmutatás rohamos megváltozását, mely jelenti végül az egyéni szabadságot, a spontán akciót, stb. a forradalom az ő ellentéte, a tagadása a kormányzatnak, mely azonos a fennálló renddel, a konzervatizmussal, a meglevő intézmények megőrzésével, az egyéni iniciativa és akció tagadásával.”
Úgy tűnik, a később az államot mindenek felé helyező Mussolini áthatva erőteljes antimonarchizmustól, ateizmustól és antiklerikalizmustól ebben az időszakban mindezen állításokkal nagyon is egyet értett. Továbbá szintén Kropotkin nyomán rámutatott arra is, hogy a forradalom „valószínűleg a központi hatalom szétesésével fog kezdődni, egy olyan háború után, amelyet a nemzetközi piacokon való gazdasági uralomra irányuló kölcsönös féltékenykedés provokál majd ki.” Mussolini Kropotkin elmélete iránti szimpátiája még sokáig fennmaradt, amit jól mutat az tény, hogy 1911-ben lefordította az orosz anarchista A nagy forradalom című művének első kötetét olaszra. Azonban néhány évvel később, mint azt majd látni fogjuk, szembefordul nagy mesterével és megtagadja annak forradalom interpretációját.
A genfi szocialisták 1904. március 18-án megemlékezést tartottak a párizsi kommünről, amelyen Mussolini megismerkedett Angelica Balabanoffal, akinek köszönhetően behatóbban elmerülhetett Karl Marx és Friedrich Engels műveiben, amelyek közül inkább az előbbi szerző írásai hatottak rá. Azonban Marx gazdasági elméletével nem foglalkozott komolyabban – a német filozófustól csupán forradalmi elméletét vette át, melyet kiegészített Giacinto Menotti Serrati internacionalista elképzeléseivel.
A legnagyobb hatást azonban valószínűleg a szindikalista Georges Sorel gyakorolta az ifjú Mussolinira. Sorel egy sajátos mítoszelméletet dolgozott ki, melynek lényege az volt, hogy nem az a fontos, hogy Marx jóslata a proletárforradalomról igaz legyen, hanem az, hogy az emberek elhiggyék, hogy igaz. Hasonlóan vélekedett Sorel a szindikalisták sztrájkra vonatkozó elképzeléseiről is. Mindkét elgondolást csupán mítosznak látta, melyek azonban, hasonlóan a keresztény egyház tanításához képesek egész tömegeket magukkal ragadni. Sorelre alapvetően nagy hatással volt William James elmélete „a hit akarásáról” és Friedrich Nietzsche „hatalom akarása”, melyeket összevetve Jonah Goldberget idézve „újraformálta a baloldali forradalmi politikáit, létrehozva egy forradalmian vallásos mozgalmat, melynek alapja a tudományos szocializmus mítoszának hasznosságába vetett hit. A felvilágosult forradalmárok úgy cselekszenek, mintha a marxizmus lenne az evangéliumuk, hogy a tömegeket a paradicsomba vezethessék.” De kik is azok a felvilágosult forradalmárok, akik a paradicsomba vezetik a tömegeket? Nos, Sorel szerint ők az elit, az élcsapat, akik akaratukat a proletárokra erőltetik a siker elérése végett. Ez az elmélet, mint majd látni fogjuk, mélyen meggyökerezett a szocialista Mussoliniban – és nem szakadt el tőle a fasiszta Mussolini sem.
Sorel, Marxhoz hasonlóan a végső formájában forradalomban kiteljesedő osztályharc karakterének az erőszakot tartotta, azonban Nolte szerint ezen a téren egyértelműen Marx hatása volt a nagyobb Mussolinire. A neves német történész és filozófus ugyanis úgy gondolja, hogy Mussolini „Sorelhez fűződő kapcsolatai egyáltalán nem voltak olyan szorosak és bensőségesek, mint ahogy azt később próbálták bemutatni. Igaz volt egy időszak, amikor notre maitre-nek nevezte. Ám amikor Sorel nevezetes fordulatát végrehajtva Maurras felé orientálódott […] akkor Mussolini átkokat szórva szakított a nyugdíjas könyvkukaccal, és 1914-ig nem is foglalkozott vele. Nem Sorelt, hanem Marxot nevezte a munkás-erőszak nagyszerű filozófusának.”
Az egyik a felvilágosodás és a francia forradalom volt, melynek több nagy gondolkodója is hatott Sorelre (pl.: Jean-Jacques Rousseau, Maximilien de Robespierre, Johann Gottfried Herder) és Sorelen keresztül Mussolinire. A másik tényező pedig Nietzsche volt, akit a későbbi Duce nem csak közvetetten, Sorel művein át ismert meg, hanem valószínűleg olvasta is a német filozófus legfontosabb tanulmányait. Nietzsche hatása alapvetően ott érhető tetten a leginkább, amikor Mussolini a fő hangsúlyt a forradalom kapcsán egyre inkább az új ember, a „homo novus” megteremtésére helyezi.
