Előző cikkemet azzal zártam, hogy az orosz haderő által elfogott két brit állampolgárságú katonát zsoldos tevékenység folytatása miatt ítélte el a Donyecki Népköztársaságban felállított bíróság. Az események gyors egymásutánját példázza, hogy az azóta Ukrajna és Oroszország között lezajlott fogolycsere eredményeként a két katonát már szabadon bocsátották, valamint a megszállt kelet-ukrajnai területeken kiírt (illegitim) csatlakozási népszavazás értelmében a Donbassz régiót Oroszország annektálta. Cikksorozatomban én az ukrán-orosz konfliktusban részt vevő aktorok humanitárius jogi státuszát vizsgálom, nem pedig az annektálás jogkövetkezményét, vagy annak politikai üzenetét. Ennek megfelelően az alábbiakban a zsoldos tevékenység történetét tekintem át röviden, bemutatva annak definícióját és a zsoldos humanitárius jogi megítélését.
Noha a cél még ma is sok esetben igaznak bizonyul – ezt látjuk az ukrán-orosz háború kapcsán –, az állami hadseregről alkotott feltételezésünk egyrészt idejét múlt, másrészt talán sosem állta meg a helyét. A bérkatonaság, vagy közismert néven a zsoldos tevékenység ősidők óta létezik, a zsoldosok részvétele a háborúkban a háborúskodással egyidős. Ahogy Karácsony Veronika fogalmaz, egészen a 19. század elejéig, a napóleoni háborúkig zsoldosokból álló haderők vívták meg a nagy csatákat, magyar példája ennek Mátyás király hírhedt Fekete Serege. Tevékenységüket évszázadokon keresztül a nemesek és kereskedők kereskedelmi, politikai és földesúri érdekeinek előmozdításához nélkülözhetetlen, legitim katonai vállalkozási formának ismerték el. Ezt bizonyítja az is, hogy a zsoldos és a katona a múlt évezredei során nagy részben szinonimái voltak egymásnak. A zsoldos a latin „merces”, vagyis a bér vagy fizetés szóból ered, ami nem különbözik a solde-tól (szintén fizetés), amelyből a soldier, vagyis a katona szó származtatható. A zsoldos viszont semelyik államhoz, illetve kormányzathoz nem volt hűséges, ott szolgált, ahol nagyobb zsoldot kapott vagy nagyobb zsákmányban részesült. Elköteleződésüket tehát nem a fejedelemhez vagy az uralkodóhoz való lojalitás, a vallás vagy az ideológiai meggyőződés indokolta, hanem a személyes haszonszerzés iránti vágy. A zsoldosokat évszázadokon át tisztelet övezte, kiváló harci érzékükről és szaktudásukról voltak híresek. Tevékenységük azonban a közelmúltban általános negatív értelmet kapott. A XX. század második felétől kezdődően kialakult egy, a zsoldos tevékenységet tiltó nemzetközi rezsim, melynek célja, hogy külföldi katonák pénzért más ország háborújába ne avatkozzanak bele.
A katona és a zsoldos elhatárolásának alapja tehát a motiváció különbözőségében keresendő: míg a katona egy szervezett hadsereg legális alkalmazottjaként, saját államának érdekeiért harcol, addig a zsoldos bármely nemzet vagy kormány érdekeiért harcol pénzért (személyes haszon), bármilyen cél elérésében segédkezve. A tevékenységük elleni fellépés jogi szabályozása az 1960-as években kezdődött az afrikai gyarmatok függetlenségéi háborúja kapcsán. A nemzetközi közösség a zsoldos tevékenységet illető egységes álláspontjának egyik első kifejeződése az ENSZ Közgyűlés 1968. évi 2465. számú határozatában öltött testet, amelynek 8. pontja megállapítja, hogy a zsoldosok alkalmazása bűncselekmény, amely ellen az államoknak fel kell lépniük.
Jelenleg a zsoldos tevékenységet tiltó nemzetközi dokumentumok az alábbiak: a Genfi Egyezmények I. kiegészítő jegyzőkönyvének 47. cikke, az Egyezmény a zsoldosok felszámolásáért Afrikában, valamint A zsoldosok toborzása, alkalmazása, támogatása és kiképzése elleni nemzetközi egyezmény. Ennek megfelelően ebben a három dokumentumban találunk a „zsoldosra” vonatkozó jogi definíciót – melyek nem teljesen fedik egymást. Noha a „zsoldos” kifejezést sokszor átpolitizált és tág értelemben használja a köznyelv a nem-állami, katonai jellegű munkát végző szereplőkre, jogi szempontból pontos és meglehetősen szűk jelentése van. Az I. kiegészítő jegyzőkönyv, zsoldosokra vonatkozó 47. cikke hat konjunktív feltételben határozza meg azt, hogy kit tekint zsoldosnak. A feltételeket egyesével nem részletezem, de az a) pontot elolvasva már egyértelmű, hogy a donyecki vádpont a két brit katona ügyében törvénytelen. A definíció a) pontja alapján ugyanis egyértelmű, hogy egy külföldi katona, akit nem kifejezetten azzal a céllal toboroztak, hogy egy fegyveres konfliktusban részt vegyen, vagyis állandó vagy hosszú-távú jelleggel szolgál, mint ahogyan az a két brit férfi esetében volt, ráadásul az f) pont szerint a konfliktusban részt vevő állam fegyveres haderejének tagjaként, az nem tekinthető zsoldosnak. Számos jogi elemző azonban rámutat, hogy ez a jegyzőkönyvben található meghatározás igencsak leszűkíti a zsoldos definícióját, s így sok esetben kiskaput teremt ahhoz, hogy a tevékenység büntetlenül maradjon. Ez a definíció szolgál azonban kiindulópontként ahhoz, hogy el tudjuk határolni egy háborúban a különböző szereplőket, mint például egy katonai magánvállalkozás (PMC) szerződéses alkalmazottját a zsoldostól, vagy az önkéntes külföldi harcost a zsoldostól. De miért is fontos ez az elhatárolás?
A zsoldos tevékenység tiltása humanitárius jogi szempontból úgy jelenik meg, hogy a zsoldos nem tekinthető harcosnak és nem élvez hadifogoly státuszt (POW), ha az ellenség keze közé kerül. A nemzetközi konfliktusokban (IAC) alkalmazandó, egyik humanitárius jogi alapelv a kombattáns és a polgári lakosság megkülönböztetése. Azaz, a harcosnak és a civilnek, valamint a katonai célpontoknak és a polgári javaknak egymástól megkülönböztethetőnek kell lennie. Ez az alapelv két dolgot is magában foglal: egyrészt azt, hogy a kombattánst privilégium (combatant privilege) illeti meg, vagyis harcolhat – kikerülve a nemzeti jog büntetőjogi szankciói alól, pl. embert ölhet – és ő maga is legitim célpontot jelent az ellenség számára; másrészt pedig azt, hogy a polgári lakosság immunitást élvez: őket meg kell védeni mindennemű katonai támadástól, nem lehetnek legitim célpontok. Polgári személy az Egyezmények értelmében az, aki nem kombattáns: ez garantálja azt, hogy a Genfi Egyezmények valamelyike által mindkét csoport védelmet élvezzen (a hadifoglyokkal való bánásmódról szóló III. Genfi Egyezmény vagy a polgári lakosság védelméről szóló IV. Genfi Egyezmény értelmében).
A jogszerű hadviselés négy kritériuma az alábbiak, a fegyveres csoport tagjai: a) élén olyan személy áll, aki alárendeltjeiért felelős, vagyis a csoport felelős parancsnoki rendszerben működik; b) meghatározott és messziről felismerhető megkülönböztető jelvényt viselnek; c) fegyvereiket nyíltan viselik; és d) hadműveleteikben a háború törvényeit és szokásait betartják.
A III. Genfi Egyezmény a hadifoglyokkal szembeni emberséges bánásmódra vonatkozó kötelezettséget részletezi: lefekteti az összes irányadó rendelkezést a fogva tartó Hatalom számára (nem pedig az őket foglyul ejtő egyének számára) arra vonatkozóan, hogy milyen jogokat és garanciákat kell biztosítania a hadifoglyoknak a fogságuk ideje alatt. A szövegezésben, lévén, hogy 1949-ben fogadták el, találunk mára elavulttá vált, megmosolyogtató rendelkezéseket, mint a például a dohányzáshoz való jog rögzítését vagy a lovakra vonatkozó szabályt, de a hadifoglyok fogsága alatt biztosítandó körülményekre, az élelmezésükre, elszállásolásukra, egészségügyi gondozásukra, vagy a külvilággal való kapcsolattartásuk jogára, beleértve a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának látogatására vonatkozó rendelkezések, ma is teljességgel relevánsak és kötelezőek. Mivel ezek a katonák harcképtelenné váltak, a támadásoktól ugyanúgy meg kell védeni őket, mint a civileket. Az ellenségeskedések megszűnésekor a hadifoglyok hazatéréshez való joga egy kardinális rendelkezés az Egyezményekben. A fogvatartás célja mindenkor csak az ellenséges hatalom gyengítése lehet, a harcokban jogszerűen részt vevő személyek számának csökkentése által. Ennek megfelelően a fogvatartás jogalapja megszűnik, ha az ellenségeskedés véget ér a két fél között, vagyis ilyenkor a hadifoglyokat késedelem nélkül szabadon kell bocsátani és haza kell szállítani.
Ahogy az előzőekben kifejtettem, a polgári lakosság immunitást élvez minden harctevékenységgel szemben, tilos őket közvetlenül megtámadni. A civileket megillető védett státusz azonban csak addig tart, amennyiben és ameddig ők maguk közvetlenül nem vesznek részt az ellenségeskedésekben. Mi történik akkor, ha egy civil mégis fegyvert ragad és harcba bocsátkozik? Általánosabban fogalmazva, ha olyasvalaki vesz részt a harcokban, aki erre nem jogosult? Számos állam rögzítette álláspontját a katonai szabályzatában ezzel kapcsolatban, így Ausztrália, Kanada, Izrael, Indonézia, és Dél-Afrika is, egy külön kategóriát alkotva erre az esetkörre. Noha az IHL joganyagban a törvénytelen harcos (unlawful combatant) nem alkot külön kategóriát, ezen említett államok ebbe a kategóriába helyezik a fent említett esetkört. Ez azt jelenti, hogy a fegyvert ragadó civil, civil státuszát elveszti olyan értelemben, hogy védett státusza megszűnik és legitim célponttá válik, hadifogoly státuszra azonban nem lesz jogosult, így valójában kombattánsnak sem tekinthető – ezek mellett pedig a nemzeti jog alapján büntetőjogi felelősségre vonható, hiszen a kombattáns immunitás nem illeti meg. De a fegyvert ragadó, kiképzettséget nélkülöző polgári személyen kívül, ez vonatkozik a kémekre és a szabotőrökre is.
Szerepet játszhatott a helytelen megnevezésű kategória elterjedésében az USA Legfelsőbb Bírósága által 1942-ben tárgyalt jogeset, nevezetesen az ex parte Quirin et al. A második világháború idején tevékenykedő nyolc német szabotőrt unlawful combatant-nak minősítette a Bíróság, egy új kategóriát kreálva ezzel az IHL alatt, noha az Egyezmények a kémkedést vagy a szabotázst kifejezetten nem tiltják. Az ítélet azért időszerű a mai napig, mert a kifejezést a Bush-adminisztráció a 2001 után kezdődő globális terrorizmus elleni harc (War on Terror) kapcsán ismét elkezdte használni, s az amerikai katonai támaszponton, a guantánamoi fogolytáborban fogvatartottak kapcsán sokszor hivatkoztak az említett jogesetre. A törvénytelen vagy jogellenes harcos terminológiát olyan személyekre használták, akik sem nem harcosok, sem nem civilek, hanem egy harmadik kategóriába tartoznak, akikre ezáltal nem vonatkoznak az Egyezmények, mondhatni „törvényen kívüliek”. Ezzel indokolták, illetve indokolják a mai napig a Talibán és az Al-Kaida harcosainak fogvatartását: mivel unlawful combatant-ként bocsátkoztak harcba – így érveltek – őrizetük határozatlan ideig tarthat. Ez azonban nem igaz. A Talibán és az Al-Kaida harcosait vagy megilleti a hadifogoly státusz, így fogvatartásuk a konfliktus lezárultáig lehet(ett) csak igazolt a III. Genfi Egyezmények értelmében, vagy civilként történő őrizetük esetén haladéktalanul vádat kell(ett volna) emelni ellenük, és tisztességes eljárást lefolytatni.
Érdekesnek tartom még kicsit részletezni az unlawful combatant megnevezés implikációit. Richard Baxter 1951-ben írt cikkében kifejtette, hogy miért véli szerencsésebbnek az unprivileged combatant kifejezést alkalmazni a harcokban jogszerűtlenül részt vevő személyekre. Míg az unlawful azt feltételezi, hogy a nem kombattáns (és levée en masse) harcba bocsátkozása IHL alatt törvénytelen, az unprivileged annyit takar, hogy a nem kombattáns harcba bocsátkozása esetén hadifogoly státuszt nem élvez, ha elesik. A terminológiai különbségtétel azért fontos, mert az, hogy az ellenségeskedésben való jogszerűtlen részvétel törvénytelen (unlawful) lenne az IHL alatt, az nem igaz – kivéve a zsoldos tevékenység kapcsán, amit fentebb kifejtettem. Ettől eltekintve, az ilyen cselekményekért kizárólag a nemzeti jog alapján vonható felelősségre a személy (pl. emberölés, terrorizmus). Az IHL csupán a hadifogoly státuszt (unprivileged) tagadja meg ezen személyektől.
Hogyan kell akkor bánni a zsoldossal, ha elesik?
Mivel ezt a tevékenységet a nemzetközi humanitárius jog tiltja, a zsoldos nem jogszerűen vesz részt egy fegyveres konfliktusban, a Genfi Egyezmények nem vonatkoznak rá. A harci cselekményekben való részvételéért büntetőjogi felelősségre vonható, hiszen kombattáns privilégiuma nincsen, valamint, ha elesik, nem illetik meg a POW státuszhoz kacsolódó jogok. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a zsoldosokkal akárhogyan bánhat a fogva tartó hatalom. Az univerzális emberi jogoknak minden esetben érvényesülniük kell, egy fegyveres konfliktus ideje alatt is. Így a fogva tartó hatalmat ugyanúgy kötelezettségek terhelik a zsoldos vonatkozásában. Jelen cikk nem terjed ki a humanitárius jog és az emberi jogok kapcsolatának elemzésére, de az 1966. évi Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya értelmében – amely minden állam számára kötelező, hiszen annak tartalma a nemzetközi szokásjog részét képezi – az bizonyos, hogy az élethez való jognak; a kínzás, embertelen vagy megalázó bánásmód tilalmának; illetve a tisztességes eljáráshoz való jognak a zsoldos vonatkozásában is érvényesülnie kell.
Ennek a megválaszolását a következő cikkben célzom meg, először elhatárolva egymástól a katonai magánvállalkozás szerződéses alkalmazottját a zsoldosoktól, majd pedig rátérve a Wagner-csoport bemutatására.
