• Az elmúlt 18 napban az Ocean Viking kereste a kikötőt, ahol partra szállhat. Franciaország és Olaszország egymásnak dobálja a labdát a témában. Mennyi képmutatás rejlik a kormányok hozzáállásában?

Képmutatás, igazmondás, tehetetlenség, médiadráma, NGO túlkapások, minden megjelenik, és mégsem történik semmi újdonság. Az Ocean Viking az európai határellenőrzés kollektív kudarcának sokadik epizódja. Már több, mint tíz éve viták tárgyát képezi a nem kormányzati szervezetek tevékenysége a Földközi-tengeren, mely rámutat az EU alkalmatlanságára.  A legparadigmatikusabb eset az Aquariusé volt 2018-ban, amelynek kikötését nem engedélyezte Matteo Salvini, az akkoriban lekicsinylő belügyminiszter és az olasz kormány erős embere. Ezt követően végül obszcenitással határos médiapompával fogadta az éppen hatalomra került Pedro Sánchez. Négy évvel később ugyanennek a Sáncheznek nem volt problémája a marokkói csendőrség véres beavatkozásával, amely több tucat halottat követelt több ezer szubszaharai tömeges bevonulása után. Az erényes jelzéstől a "menjünk tovább, nincs mit nézni", ennek a szégyentelen képmutatásnak a tüneti esete.

A mostani esetben az új olasz kormány teljesen következetes. Az illegális bevándorlás elleni küzdelem az egyik választási ígérete volt Meloninak, amit most egész egyszerűen be is tart. Franciaország a maga részéről nem köteles jogilag befogadni a migránsokat (és egyesek szerint a potenciális menedékkérőket) az Ocean Viking-ről, ugyanakkor kész erre. A helyzet feloldása érdekében, humanitárius okokból, vagy politikai haszonszerzés céljából? Nehéz megmondani, de ne feledjük, hogy a Párizs és Róma közötti feszültségek a migráció tekintetében nem új keletűek. Olaszország 2018 óta azzal vádolja Franciaországot, hogy Menton és Ventimiglia között visszafordítja a migránsokat, Párizs pedig szemrehányást tesz Rómának, amiért az nem képes felügyelni tengeri határát. 

És ha már a képmutatásnál tartunk, legyünk őszinték, és ne feledkezzünk meg egyes civil szervezetek cinizmusáról, amelyek inkább felhasználják a migránsokat, mint szolgálják őket harci célokra, és amelyek önként vagy akaratlanul az embercsempészek kezére játszanak. 

  • Európa szisztematikusan beleesik ebbe a csapdába, amikor a helyzet úgy hozza? Hogyan magyarázható ez?

Igen, kétségtelenül, a migrációs viták követik egymást, és ez a konkrét epizód csak a jéghegy csúcsa egy folyamatos kudarcnak, amelynek hátterében két visszatérő kérdés áll: rendelkezik-e az EU (beleértve a nemzeti kormányokat is) jogi eszközökkel, de mindenekelőtt a politikai akarattal a határaik ellenőrzésére? 

Jogilag a nemzetközi egyezmények, az európai irányelvek és a különböző joggyakorlatok útvesztője hatalmas árnyékot vet a határigazgatásra. A paradigmatikus példa a visszaküldés tilalmának elve, amely a menedékjogról szóló Genfi Egyezményből származik, de amelynek visszaélésszerű alkalmazása nagymértékben megbénítja a migrációs politikát, mivel minden illegálisan a határt átlépő személyt potenciális menedékkérőnek tekint. Hogyan lehet a határokat ellenőrizni, ha ez a damoklészi kard a határőrök feje felett lóg, akik úgy érzik, hogy a munkájuk végzése önmagában is bűncselekmény? 

Egy másik fontos kérdés a bajba jutott emberek megmentése és a határok ellenőrzése közötti szürke zóna. A mentés erkölcsi kötelesség és jogi kötelezettség. De vajon ez azt jelenti, hogy az afrikai partoknál felszedett migránsokat partra kell tenni Európában? Nem, de ez történik, ismét a visszaküldés tilalmának teljesen eltorzított elve alapján. Olyan manőverek, amelyeket egyes kormányok zsarolásnak éreznek, és amelyeknek már nem akarnak engedni. És egy olyan helyzet, amely ismét a nem kormányzati szervezetek igen ellentmondásos szerepére mutat. 

Végül a politikai kérdés: van-e egyértelmű akarat a határok ellenőrzésére? Egyes kormányok, amelyeknek van külső határuk (Magyarország, Lengyelország, Litvánia, bizonyos mértékig Spanyolország), habozás nélkül megteszik ezt. Mások sokkal tétovábbak. De véleményem szerint az igazi probléma európai szinten van. Az Európai Parlament által vezérelve, amely mindenekelőtt a "civil társadalom" álláspontjainak hangadója, nem pedig az európai közvéleményt képviselő gyűlés, az Európai Bizottság nagyon félénk ezen a területen. Ezt bizonyítja a Frontex igazgatójának lemondásával kapcsolatos közelmúltbeli vita is: a média és a politika nyomására bedobta a törülközőt, azzal vádolva egyeseket, hogy belülről akarják szétzúzni ezt az ügynökséget (az egyetlent, akinek végrehajtó ereje van). Más szóval, többé már nem segíti a tagállamokat határaik ellenőrzésében, hanem inkább ellenőrzi őket, amikor ezt megteszik.

  • Azzal, hogy az európaiak megpróbálják összeegyeztetni a humanista álláspontot a migrációs kérdésekben való határozott állásfoglalással, nem azt érik el, hogy mindenki elégedetlen lesz? 

És mindenekelőtt a közvélemény nagy bánatára kakofóniába, belső feszültségekbe és eredménytelenségbe fulladnak. Ez a tehetetlenség beismerése, az előrelátás hiánya és egy meglehetősen gyáva reflex, hogy a médiaszereplésekkel erkölcsi pózokba menekülnek, hogy ne kormányozzanak. Ez egyrészt nagyon súlyos, mert a közvélemény elvárja vezetőitől, hogy állást foglaljanak ezekben a kérdésekben. A Lola meggyilkolása és az ország elhagyására vonatkozó utasítások végrehajtásának képtelensége által Franciaországban kiváltott érzelmek tökéletes példa erre. Másrészt ez a halogatás veszélyezteti Európa egyik legkézzelfoghatóbb vívmányát: az európai polgárok szabad mozgását egy határok nélküli térségben. Schengen és a határellenőrzés ugyanannak az éremnek a két oldala. Ha Európa egésze nem hajlandó megfelelően ellenőrizni külső határait, akkor egyes tagállamok egyre nagyobb kísértést éreznek majd arra, hogy az egymás közötti belső határokat is ellenőrizzék.  

  • Európának határozottabban kellene állást foglalnia ebben a kérdésben, és meg kellene szabadulnia a képmutatástól?

Igen, természetesen, feltétlenül szükséges, hogy határozottabb, geopolitikai migrációs politikát folytasson, amely érdekeinek védelmén alapul, nem pedig a kántált "értékeken". Erre azonban képtelen. Képtelen közös nevezőre jutni és konszenzusra jutni. Ráadásul túl sok európai szereplő továbbra is egy olyan megközelítés túsza, amely inkább érzelmi és erkölcsi, mint geopolitikai és pragmatikus. Ennek eredményeképpen túl sok szereplő (kormányok, európai intézmények) bátortalan, erényes magatartásba menekül, anélkül, hogy megadnák maguknak az eszközöket ahhoz, hogy hatékonyak legyenek olyan kulcsfontosságú kérdésekben, amelyek számos országban a közvélemény középpontjában állnak. Ráadásul Európa tartja a hátát, amikor egyes nemzeti kormányok saját alkalmatlanságukról akarják tisztázni magukat. Ennek eredményeképpen Európa egésze tapossa a vizet, amint azt a Bizottság által 2020-ban javasolt migrációs paktummal kapcsolatos patthelyzet is mutatja, amely kevés és gyenge előrelépést tesz a jogszabályi elfogadás felé.  

Őszintén hiszem, hogy eljött az ideje annak, hogy feltegyük a kérdést, hogy a migráció területén bizonyos hatásköröket, különösen a határellenőrzést illetően, visszavegyünk nemzeti szintre. Ha az európai szint nem hatékony, akkor a nemzeti szinthez kell fordulnunk. Ezt nevezik szubszidiaritásnak, egy olyan kardinális elvnek, amely éppoly fontos, mint amennyire elhanyagolnak.

(Ez a cikk egy interjú magyar fordítása, mely eredetileg franciául jelent meg Rodrigo Ballesterrel az Atlantico oldalon).