Mindenki hallott már Nepálról, ha másért nem a világ legmagasabb csúcsait rejtő Himalája kapcsán. A hazánknál másfélszer nagyobb ország eltörpül a hatalmas Kína és India ölelésében, népessége így is jelentős, több, mint 30 millió lelket számlál. A lakosság legnagyobb számban a hegységrendszer lábától délre él, ahol a síkabb térszín lehetővé teszi a mezőgazdálkodást, azaz az élelmiszertermelést. Az első világégést követően, az angoloktól függetlenedett ország az ezredforduló során véres polgárháborúkat élt meg. Az elmúlt években sem volt egyszerű nepálinak lenni: különböző társadalmi problémák; bel- és külpolitikai konfliktusok; és nem is olyan régen (2015) egy igen jelentős, több ezer áldozatot követelő, majd a fél országot romba döntő földrengés okozott sanyarú körülményeket. Mégis, hogy lehet az, hogy a világ egyik legszegényebb országában a legtöbb ember arcáról optimizmus, derű, sőt elégedettség és boldogság olvasható le? A kérdést volt szerencsém helyben tanulmányozni, megtapasztalni. Keletnek vettem az irányt, ahogy tette azt több, mint 200 évvel ezelőtt híres nyelvtudósunk, a tibetológia atyja, Körösi Csoma Sándor is. Egyik levelében így írt erről:
Az imazászlókkal és imamalmokkal gyakran reprezentált országban csupán kb. 10% a buddhisták aránya, holott még a vallás alapítója, Buddha is nepáli születésű (Lumbini) volt. Ezzel szemben a hinduk aránya 80% feletti. Azonban amíg más országokban gyakran előfordul feszültség az eltérő vallási felekezetek között, addig Nepálban teljes a harmónia a hívők köreiben. Sőt, a hinduk és a buddhisták között gyakori jelenség a tanok és eszmék cseréje, mint ahogy egymás templomait is kölcsönösen látogatják. A két vallási csoport a különbözőségek tiszteletével és toleranciájával élik mindennapjaikat. A szellem és az alázat számukra olyan érték, amelyek fontosabbak az anyagi javaknál. Buddha így vallott erről:
„Valójában semmit sem birtokolsz, csak őrzöl egy darabig. S ha képtelen vagy továbbadni azokat, akkor azok birtokolnak téged. Bármi legyen is a kincsed, úgy tartsd a markodban, mintha vizet tartanál. Mert ha megszorítod, eltűnik. Ha kisajátítod, tönkreteszed. Tartsd szabadon, és örökre a tiéd marad.”
A spirituális értékeik megerősítését szolgálják a különböző vallási ünnepek, amelyek száma több, mint 30, mindez európai szemmel nézve kicsit túlzásnak tűnhet. Holott ennek köszönhetően Nepál kultúráját, társadalmi berendezkedését, lakóinak világképét, mindennapi életét áthatja és meghatározza az élő vallás gyakorlása. Úgy is mondhatjuk, hogy a vallás összeolvad a mindennapokkal, mindent ezek előírásai mozgatnak.
A korábbi nagyhatású királyról (Tribhuvan) elnevezett nemzetközi reptérről aprócska Maruti-ba zsúfolódva, dugóban hosszan araszolva érjük el a főváros szívét. Katmanduban óriási a nyüzsgés, mindenhol és mindenen vastagon ül a por. A hentesek a húst ilyen körülmények között, az utcán kifüggesztve árulják. A Nap sugaraitól csepegésnek induló portékára csorgatja nyálát egy csontsovány eb, miközben a másik oldalon a szemétben egy szent szarvasmarha keresgél. A különböző kézműveseknek (pl.: cipész, szabó, fazekas, rézműves) se szeri, se száma. A néhány négyzetméteres helyiségekben négy-öt ember szorgoskodik. A már-már középkorinak számító forgatagból előtűnik egy szempár, á igen, a híres Baudhanáth sztúpa lesz az! A város egyik legfontosabb nevezetessége világörökségi helyszín, amely még a turisták jelenléte mellett is autentikus lehetőséget kínál az átszellemülésre. A sztúpa körül végig, körben kihelyezett imamalmok, csengők, füstülők és vörös/narancssárga ruhába bújt szerzetesek érzékeltetik, hogy itt komolyan veszik a buddhizmus tanait.
A hindu vallás tanulmányozására kiváló helyszín Pashupatinath templom együttese, amely egy szent zarándokhely, illetve a környék legjelentősebb hamvasztási helyszíne is egyben. A hinduk három fő kötelessége közül az egyik a halottaik megadott szertartás szerinti elégetése. A Bagmati folyó partján fekvő épületegyüttes mellet, közvetlenül a parton oltárszerű képződmények várják az elhunytakat. A testeket háromszor mossák meg a folyóban, majd különböző rituálékat követően hamvasztják el őket, a földi maradványokat beseprik a vízbe. Mindezt a rokonság testközelből nézi végig, így gyászolják szeretteiket. Valószínűleg lelkük mélyén örülnek is ők, hiszen a hiedelem szerint, akit itt hamvasztanak el emberi lényként fog újjászületni bármilyen bűnt is követett el az élete soron.
„Királynak, szegény embernek egyaránt így múlik el a világ dicsősége. A Glóbusz azon részén a mindennapjainkat élve is pontosan tudják az emberek, hogy mindenki üres zsebű kötényben indul el a holtak útján.” A Bagmati szent folyó a Gangeszbe torkollik, vizében - színe és szaga ellenére - gyakran látunk hozzátartozókat megmártózni. Mindezt külső szemlélőként figyelni nem igazán szívderítő látvány. Azonban a helyiek itt és ily módon lelki megnyugvást találnak, hiszen a reinkarnációnak köszönhetően szerettük hamarosan új életet kezdhet. A legvégső cél pedig mindenki számára a szenvedésektől való megszabadulás, a létkörforgásból való kikerülés, a nirvána állapotának elérése. Ahogy vallják, a teljes felszabadultság állapota nem a halál után vagy a halállal nyerhető el, hanem az arra érdemes egyén megvilágosodásával.
A zajos és poros nagyváros után igazi felüdülést jelent a hegyvidék. Az Annapurna régió kiváló lehetőséget kínál többnapos, könnyedebb túrázáshoz úgy, hogy eközben káprázatos rálátás nyílik a 7-8000 méteres hófödte csúcsokra. Kőlapokból épített lépcsőrendszeren jutunk át egyik vízválasztó völgyből a másikba, közben kis falvakat érintünk. A helyiek igazán örülnek a turista szezonon kívüli látogatásnak. A homlokát piros ponttal (tika) díszítő néni helyi étellel, momóval kínál. A teavizet fatüzelésű tűzhelyen forralja, miközben tyúkjai az ebédkésztés során lehulló maradékokat csipegetik a sárból döngölt padlóról. Leírhatatlan béke uralkodik mindenhol, a vidék emberének arca, hangulata, kisugárzása magáéval ragadó. A hozzánk képest majdcsak középkori viszonyok mellett élő emberek között mozogva realizálódik csak igazán az emberben az életszínvonal vs. életminőség kettőse. Ezzel párhuzamosan újabb Buddha tanok törnek bennem felszínre: „A boldogsághoz nem vezet út. Az út maga a boldogság.”, avagy egy másik: „Mindegy milyen nehéz volt a tegnap, ma mindent újrakezdhetsz.”. Talán utóbbi gondolat minden nepáli alaptézise lehet, amelynek köszönhetően bármilyen nehéz helyzetbe is kerültek - legyen szó politikai vérengzésről vagy pusztító természeti katasztrófáról - talpra tudtak állni. A nehéz napokban is olyan atmoszférát képesek együtt, összefogva teremteni, amely a kölcsönös tisztelet és segítségnyújtás mellett a lelki békéjüket is biztosítja.
