Az Európai Bizottság 2021 év végén kötelezettségszegési eljárást indított Lengyelországgal szemben. Az eljárás megindításának azért érezte szükségét, mert sérelmezte a lengyel alkotmánybíróság (Trybunał Konstytucyjny) meglehetősen erélyes fellépését azzal szemben, hogy tagállami igazságszolgáltatási kérdésekbe az Európai Unió Bírósága – vagy az EU bármely intézménye – beavatkozzon. A meglehetősen erélyes fellépés a lengyel alkotmánybírók esetében konkrétan az uniós jog elsőbbségének megkérdőjelezését takarta. Mivel a Bizottság úgy látta, hogy a lengyel kormányzat válaszai nem oszlatták el az aggodalmakat, most az Európai Bírósághoz fordult, hogy állapítsa meg a jogsértést – nemcsak a konkrét K 3/21 határozat, hanem az alkotmánybíróság összetétele miatt is.

Kötelezettségszegési eljárás a PSPP-döntés után

Nem ez az első eset, hogy alkotmánybírósági határozat miatt indul kötelezettségszegési eljárás: a német BVerfG PSPP-döntése után is megindította azt a Bizottság, de 2021 végén lezárták az eljárást. Az Európai Bizottság számára ugyanis megnyugtató volt a német kormány válasza, miszerint a jövőben igyekezni fognak elkerülni a hasonló helyzeteket. És bár ez a helyzet kellemetlen kérdéseket vet fel a hatalmi ágak elválasztásával, a független bíráskodással kapcsolatban, a Bizottság megnyugodott. Talán nem is alaptalanul: a német alkotmánybírók részéről a közös uniós hitelfelvétel átengedése az ultra vires szűrőn látványos visszavonulásnak tekinthető, főleg azért, mert a döntés mögött álló indokolás inkább azt sugallja, hogy jóindulatuk alapját nem az ORD jogszerűségébe vetett bizalom adta. Az összképet nézve a következő benyomás alakulhat ki a nézőben: a német bírók ítéletet hirdetnek, az EU-jogászok megbotránkoznak, a brüsszeli és a berlini hivatalnokok egyetértésre jutnak abban, hogy a jövőre nézve ez a reakciós bírói magatartás nemkívánatosnak tekinthető, a német bírók pedig visszakoznak.

Ki-ki a maga beállítottságának megfelelően megítélheti, hogy mit lát bele ebbe a folyamatba. Az egyik alternatív valóság, hogy az európai projektet veszélybe sodró, felelőtlen és gőgös, feloldhatatlannak és öröknek tűnő bírói konfliktust hatékonyan tudja rendezni a politikai diplomácia eszközrendszere. Radikális pluralizmus működésben: rendezze inkább a politika azt, amire a jog képtelennek mutatkozik. A másik alternatív valóságban máshova kerülnek a hangsúlyok: ha a szupranacionális rend, az uniós jog felsőbbrendűsége akár csak egy pillanatra megkérdőjeleződne, akkor minden jogállami alapelv (a hatalmi ágak elválasztása, a bíróságok függetlensége) háttérbe szorul – brüsszeli és berlini politikusok egyeznek meg abban, hogy a karlsruhei alkotmánybírók rossz útra léptek, kijelölik a helyes irányt, a bírók pedig akármilyen megfontolásból, de követik azt.

Egy bíróság mindenki ellen

Bár látszólag két hasonló helyzetről van szó, hiszen Lengyelországban is az alkotmánybíróság rakoncátlankodott, kikezdve az uniós jog elsőbbségének doktrínáját, valójában lényegi különbségek vannak az alapfelállásban. Alapvető különbség, hogy a kötelezettségszegési eljárás alapjául szóló alkotmánybírósági határozat kormányzati (miniszterelnöki) indítványra született meg, az eredménye mellett tehát illik kiállniuk – nem is véletlen, hogy az eljárásnak nem lett vége baráti levélváltással. Még nagyobb jelentősége van azonban a két alkotmánybíróság közötti különbségeknek. A német BVerfG az európai porondon primus inter pares, a legtekintélyesebb a hozzá hasonlók közül. A Trybunał Konstytucyjny tekintélyét ezzel szemben megtépázták az elmúlt évek viharai. Anélkül, hogy most a részletekbe bocsátkoznánk: alkotmányos válság a trükkös bírókinevezések miatt, emiatt pedig a politikai elfogultság (a PiS-kormány irányába) vádjával szokás illetni a testületet. Szent igaz, hogy látszólag a Trybunał meghatározó ítéletei a jobboldali, kormányzati narratívát követik. 

Ezek a vádak azonban nem csak a hétköznapi és tudományos diskurzus egyszerű rosszallásában nyilvánulnak meg. A diskurzus inkább abba az irányba tolódik, hogy a Trybunał nem tekinthető alkotmánybíróságnak, törvényes jogorvoslati fórumnak, tulajdonképpen semminek – át kell nézni rajta. Ehhez a narratívához csatlakoznak európai politikai szervek, sőt, az Emberi Jogok Európai Bírósága is. Ebben a fojtogató légkörben hozta meg azokat a határozatokat, miszerint sem az EUB, sem pedig az EJEB nem avatkozhat bele Lengyelország belső igazságszolgáltatási ügyeibe – ha ezt megtennék/megtehetnék, az a Trybunał szerint az uniós alapszerződések ill. az EJEE alkotmányellenességét jelentené, amiért a lengyel alkotmány ilyen hatáskörök átengedését nem teszi lehetővé. A lengyel alkotmánybírók ezzel két (egy EUB és egy EJEB) egészen konkrét ügyre utaltak.

Mit várjunk az eljárástól?

Azt, hogy a lengyel alkotmánybíróság K 3/21 döntése és a testület összetétele miatt a Bizottság az Európai Bírósághoz fordult, többféleképpen lehet értékelni. Ezek közül egy narratíva az örömteli bizakodás narratívája: végre Európa határozott fellépést mutat az egyre szorosabb unió ellenségeivel szemben, példát statuál azokkal, akik megkérdőjelezik az uniós jog felsőbbrendűségét és nem utolsósorban nem tűri tovább a jogállamiság leépítését. De mit lehet észszerűen várni ettől a kezdeményezéstől? Akárhogy is alakultak az alkotmánybírói kinevezések, a Trybunał továbbra is megkerülhetetlen alkotmányos intézmény Lengyelországban, de facto alkotmánybírósági feladatokat lát el – függetlenül attól, hogy működése jogszerű-e. 

Mit kellene várni a Bizottság és az EUB fellépésétől? Mondja ki sokadszor az EUB, hogy az uniós jog elsőbbségét egy alkotmánybíróság sem kérdőjelezheti meg? Nem változna ettől semmi. Legyen kiiktatva az alkotmánybíróság az állami működésből amiért nem ért egyet az EUB ítélkezési gyakorlatával? Egy alkotmányos intézmény kiiktatása nem úgy hangzik, mint ami a jogállamiság eszméjének irányába mutat. Vagy csak tegyék ki a testületből azt a néhány bírót, akit anno 2015-ben vitatott módon választottak meg? Semmi nem változna – maradna a PiS által választott többség, sőt, értelemszerűen a helyükre is a jelenlegi PiS többség választana új bírákat. Értelme tehát ennek sem lenne, cserébe veszélyes precedenst teremtene a tagállami alkotmányos intézmények működésébe való európai beavatkozásra.

Mellékes ennek szakmai megítélése és lényegtelen a továbbiakban azon gyötrődni, hogy milyen bírók milyen politikai elfogultsággal döntöttek így, de a lengyel alkotmánybíróság egyértelművé tette, hogy nem fogja elfogadni, ha ez egyre szorosabb unió az EUB joggyakorlata révén az igazságügy területére, a bírói függetlenség vizsgálatára is kiterjed. Amikor ezt kimondta, európai reputációján sokat már nem tudott rontani és ez továbbra is így van – valószínűsíteni lehet, hogy ez már a továbbiakban sem lesz számukra szempont. Be lehet viszont lépni egy ördögi körbe, amiben az EUB és az alkotmánybíróság felváltva és vég nélkül mondogatják, hogy a másik ítélete jogellenes, nem alkalmazható. Ezután pedig majd a „mezei” bíróságok döntsék el, hogy melyikhez lesznek lojálisak. Lehet tehát örülni a Bizottság határozottnak tűnő fellépésének, azonban ez sok jóra nem vezethet. Ha szeretné megőrizni az európai bírósági békét, akkor az EUB leginkább nagyvonalú kellene, hogy legyen ebben az ügyben. Konstruktivitásra és párbeszédre kellene törekednie a lengyel alkotmánybírósággal, akármilyen fájdalmas lenne ez számára. Erélyes fellépéssel ugyanis valószínűleg nem fog tudni jelentős eredményt elérni, ha csak a végeláthatatlan bírói háborúskodást és az alkotmányos válságot nem tekintjük annak.