Atlantico: A L'Incorrect című magazinban megjelent fotó, amely a Les Républicains (LR), a Reconquest és a Rassemblement National (RN) fiatal elnökeit tömöríti. Számukra a jobboldal egyesülése olyan, mint egy madárijesztő. Ha megnézzük, hogyan csinálják ezt külföldön, Európában, mik a fő tanulságok?
Rodrigo Ballester: Tisztázzuk már az elején, hogy ez mindenekelőtt egy médiavihar egy pohár vízben, egy "ellenzaj", amely egy "főcímből" áll, ami önmagában nem túl sokkoló. Másrészt a felvetett alapvető kérdés valóban releváns, sőt, ez az a döntő kérdés, amely újra meghatározza a politikai tájképet a jobboldalon, Európában és a nyugati világban.
Az első levonandó tanulság, hogy a "jobboldal uniója" már létezett eddig is. Spanyolországban például José-María Aznar Néppártjának sikerült egyesítenie gyakorlatilag az összes politikai családot a jobbközéptől a konzervatív jobboldalon át a liberálisokig. Két kormányt és abszolút többséget szerzett. A Republikánus Párt évtizedeken keresztül ugyanezt tette az Egyesült Államokban, és bizonyos mértékig a francia UMP is. Európában egy időben az Európai Néppárt is ezt tette, amely egy ernyő alá tömörítette a különbözőpártokat: a Benelux-országok nagyon centrista pártjait és az orbáni Fideszt egy zászló alá.
A második tanulság az, hogy ez a transzverzális és "tiszteletre méltó" "nagy jobboldal" a balközép kulturális és szellemi hegemóniája következtében óhatatlanul a politikai spektrum közepe felé mozdult el, amely a balközépre erőltette a saját kódjait, és a baloldal döntőbírájává tette magát. Ennek eredményeképpen a konzervatív jobboldal nagy része letörlődött a politikai és médiatérképről, és többé nem ismerték fel magukat ezekben a pártokban, amelyek szavazói jobboldalibbnak tűntek, mint választott képviselőik.
A harmadik tanulság az, hogy ez a kitörölt jobboldal most tér vissza, miután sok frusztrációt táplált és elvesztette komplexusainak egy részét. Úgy tűnik, sokkal kevésbé félemlíti meg az "önigazságosság" ideológiai kerete, amely évtizedekig elnémította, és készen áll arra, hogy a kultúra és az eszmék mezején harcoljon, egy olyan területen, amelyet elhagyott, és amely egyenesen a hisztériához és a woke szektarianizmushoz vezetett.
Végül ne felejtsük el, hogy a hagyományos jobboldalnak ezt a visszatérését részben Közép- és Kelet-Európa felemelkedése tette lehetővé, a volt kommunista országoké, ahol a baloldal nem hegemón, és amelyek társadalmai inkább konzervatív társadalmak.
Atlantico: Jelenleg melyik jobboldali típus áll az élen és mozgatja ezeket a koalíciókat? Mindig is ez volt a helyzet?
Rodrigo Ballester:
Ezek mind olyan kérdések, amelyekben a jobbközép kudarcot vallott, és azt a benyomást keltette, hogy elárulta a választóit, ami egyes országokban monumentális választási vereségeket eredményezett. Franciaországban Valérie Pécresse nevetségesen alacsony eredményével, amely pártját a kihalás szélére sodorta, és Olaszországban is, ahol a Forza Italia a túlélésért küzd 7-8%-kal. Figyelemre méltó kivétel Spanyolország, ahol Nuñez Feijoo új Néppártja (amely jó eséllyel megnyeri a néhány hónap múlva esedékes parlamenti választásokat) sokkal inkább középen helyezkedik el, mint korábban.
Másfelől ez a "jobboldaliasabb" irányultságú tendencia valószínűleg a következő európai választásokon is megerősödik, mivel az Európai Néppárt erőteljes visszaesésben van, az ECR és az ID képviselőcsoportok pedig erősödnek. Összeolvadnak vagy szövetségre lépnek? Ezt még nem tudni, de az biztos, hogy a 2024-es európai választások lesznek az új erőviszonyok igazi barométerei, a jobboldalon, és egész Európában is.
Atlantico: Beigazolódtak-e a szélsőjobboldali szélsőségektől vagy akár a fasizálódástól való félelmek az érintett országokban, Svédországban, Ausztriában, Olaszországban, Lettországban és Szlovákiában?
Rodrigo Ballester: Nem, egyáltalán nem. Éppen ellenkezőleg, beigazolódtak, hogy ezek a félelmek pontosan azok voltak, amire szánták őket: durva politikai ijesztgetéseknek, amelyek hatása egyre inkább elhalványul. A legjobb példa erre Giorgia Meloni. Hat hónappal a megválasztása után, hol vannak a fasizmus nyomai? Miközben a nemzetközi sajtó fasiszta farkast kiáltott... a megválasztása után, Matteo Renzi (a legfőbb ellenfele) maga is kategorikusan tagadta ezeket a gyalázatokat, hogy Meloni akár csak egy kicsit is fasiszta lenne. És az ő hivatalba lépése pedig fellebbezés nélkül megerősíti ezt. Ugyanez igaz Svédországban és az összes jobboldali kormánnyal rendelkező európai országban. Legyünk tisztában azzal, hogy a "fasiszta fenyegetés" egy öncélú koholmány, hogy elhallgattassák a demokratikus vitát, a "fasiszta" szó pedig a legjobban használt és manipulált politikai eszköz, ami létezik. Ezek a felháborodott kiáltások annál is szánalmasabbak, mert gyakran azok skandálják és mutogatják őket, akik a legközelebb állnak az igazi fasizmushoz. Ha van ma autoriter ideológia, amely megtagadja az eszmék vitáját, a faji tisztaságra törekszik, totalitárius és intellektuálisan bináris, akkor az valóban a wokizmus és a cancel-kultúra.
Atlantico: Mivel magyarázható az európai jobboldali unió jelenlegi dinamikája?
Rodrigo Ballester: Véleményem szerint a közös nevező négy téma körül forog: a migrációs politika keserű kudarca és annak következménye, a kulturális fenyegetés érzékelése, a munkásosztályok a hagyományos baloldal általi cserbenhagyása mindenféle "kisebbségek" javára, a woke önigazság zsarnoksága annak minden változatában, és a diadalmas globalizáció megkérdőjelezése. Ezen túlmenően számos sok különbség van a jobboldali pártok között, nevezetesen társadalmi vagy geopolitikai szinten. De ez a négy kérdés szilárd alapot képez egy kellően széles választói bázis szövetségbe tömörüléséhez a politikai spektrumon, legalábbis a jobboldalon.
Egy másik tényező az, hogy a jobboldal ismét kedvet kapott a kulturális kérdésekhez és az ideológiai harchoz, míg korábban csak a gazdaságirányítás érdekelte. Sokáig a jobboldalon lenni azt jelentette, hogy kevesebb adót kell fizetni. Ma már nem ez a helyzet.
Mindehhez hozzáadható az erkölcsi felsőbbrendűség és a szégyentelen kettős mérce megelégelt érzése a bráhmanista baloldalon, ami mára szinte kontraproduktívvá vált. Ha volt idő, amikor ezek az anatémák megfélemlítőek voltak, mostanra kezdik elernyeszteni a nyelveket, közömbösséget ébresztenek, vagy egyszerűen csak mosolyra fakasztják az embereket. A "cordon sanitaire" napjai - amely valójában demokratikus gyalázat, mert a nyilvánosság nagy részét elhallgattatja a médiától - meg vannak számlálva. És ez jó hír.
-
Ez a cikk egy interjú, mennek az eredetije az Atlantico oldalon jelent meg.
