Az ökológiai válság egy az emberiség jövőjét hosszútávon meghatározó, tartósan kibontakozó globális folyamatok, az ún. megatrendek közül, amely viszont maga is több részjelenségből áll össze. Az ökológiai válság tünetei közé sorolható így a biológiai sokféleség drasztikus csökkenése, éppúgy, mint a szintetikus vegyületek környezetünkbe jutása, a települési légszennyezés, vagy a Föld nyersanyagforrásainak kimerülése. E tünetek közül a társadalmak minden bizonnyal az éghajlatváltozás hatásait érzékelik leginkább a saját bőrükön. Ennek nyomán a Föld időjárása ugyanis – a globális és a helyi szinteken egyaránt – egyre szélsőségesebb és kiszámíthatatlanabb lesz, továbbá mind gyakoribbá válnak a sokszor jelentős gazdasági károkat is okozó légköri anomáliák. 

Az éghajlatváltozás elleni hatékony küzdelem az emberiség közös, halaszthatatlan ügye. A megoldás lehetséges irányain töprengve pedig rögvest az ökológiai gondolkodás egyik alapkérdésébe ütközünk. Abba tudniillik, hogy kinek a felelőssége a környezet védelme; kinek a feladata érvényesíteni az annak épségéhez fűződő érdekeket? Lépjen fel az állam – közhatalmi jogosítványainál fogva – szabályozóként, vagy változtasson életmódján az egyén, fogyasszon, utazzon kevesebbet, legyen mértékletesebb, a döntéshozóktól pedig a szavazataival is követelje meg a változást?

A szereposztás korántsem egyértelmű: a környezet megóvása, mint kötelezettség, aligha írható kizárólag az állam vagy az egyén terhére. Ráadásul, a körülményeknek akár csak a hozzávetőleges ismeretében is, úgy tűnhet, hogy a megoldást az ökológiai válságra, különösképpen pedig az éghajlatváltozásra az egyének az államtól várják. A rövid- és középtávú gazdasági érdekekre, akutabb problémákra, szavazatmaximálási törekvésekre vagy a nagyvállalati lobbitevékenységre tekintettel viszont az állam mintha halogatná az erélyes, valódi eredménnyel kecsegtető fellépést. A környezetpolitika ambíciószintje alacsony, a közigazgatás deficites, a híradások rendre az éghajlatváltozás hatásait mérsékelni hivatott nemzetközi összefogások kudarcárólszámolnak be.

Az állami fellépés elégtelensége ugyanakkor szükségszerűen nyitja meg a teret az egyéni kezdeményezések előtt. Éppen ezért az utóbbi évtizedben folyamatosan nőtt azoknak az eseteknek a száma, amikor az éghajlatváltozás megfelelő kezelése érdekében egyének ragadták magukhoz a kezdeményezést, jogi értelemben is. Ennek számtalan formája lehetséges. Ahogyan Sulyok Katalin, a téma jeles kutatója bemutatja, indultak már perek az éghajlatváltozás mérséklése vagy az ahhoz való alkalmazkodás érdekében tett vállalások kikényszerítése, illetve az éghajlatváltozásból eredő károk vagy éppen az alkalmazkodás költségeinek megtérítése iránt is. Ezeket az – eljáró fórum, a jogalap és az alperes személye tekintetében is heterogén – eljárásokat nevezi a szakirodalom klímapereknek. És noha az utóbbi időben egyre gyakoribb a kibocsátó nagyvállalatokkal szembeni egyéni érdekérvényesítés, a klímaperek első hullámának alperese rendszerint az állam volt. 

Az állam perelhetősége mindig is számos kérdést vetett fel, a szuverén, jogalkotó államon jogi szempontból fogást találni ugyanis felettébb bonyolult. Ahogyan az Egyesült Államok Legfelső Bíróságának legendás bírája, Oliver Wendell Holmes fogalmazott egy kisajátítással kapcsolatos ügyben hozott ítéletében: „nem formálható jogszerű igény azzal az autoritással szemben, amely azt a jogot alkotja, amelytől az igény is függ.” Mindazonáltal az emberi jogok széleskörű elismerésével és biztosításával, valamint a multilaterális nemzetközi jogi szerződési rendszer kialakulásával és azzal, hogy az államok e szerződésekben kötelezettségeket vállaltak, a felvetődött kérdések bizonyos köre is rendezést nyert. Továbbra is bizonytalan, sőt, ellentmondásos, hogy kötelezheti-e polgári bíróság egyéni kezdeményezés alapján jogalkotásra vagy kormányzati cselekvésre – például a klímaváltozás elleni hatékonyabb fellépésre –, illetőleg kártérítés megfizetésére az államot.

Némiképp leegyszerűsítve, a probléma gyökere a következő. Az egyének egymás közötti viszonyait az állam a polgári jogon keresztül szabályozza, olyan módon, hogy e viszonyok létrehozását, tartalmának kialakítását és megszüntetését az egyénekre bízza. Ennek a logikának megfelelően működik a gazdaság. Az állam tulajdonosként vagy szerződő félként ezekben a viszonyokban, így a gazdaságban is, részt vehet, viszont szuverenitásából adódó többletjogosítványait, például saját közhatalmiságát ilyenkor kívül hagyja ezeken a kapcsolatokon. A modern piacgazdaság és a jogbiztonság követelményeivel ugyanis nem volna összeegyeztethető, ha a mellérendeltség és az egyenjogúság elvei szerint szerveződő jogviszonyait az állam szuverénként folyamatosan módosítgatná. Ebben a vonatkozásában: tulajdonosként vagy szerződő félként tehát az állam alanya a polgári jognak. Következésképpen, ha kötelezettségeit ebben a struktúrában megszegi, vele szemben a bíróság előtt igény érvényesíthető.  

Amikor azonban az állam jogot alkot vagy kormányoz, nem polgári jogi, hanem közjogi kötelezettségének tesz eleget, közjogi keretek között. A képletet ismét leegyszerűsítve, a közjog az államot magát, valamint az állam és az egyének közötti viszonyokat szabályozza. Közhatalmi tevékenysége során az állam pedig közjogi jogviszonyokat hoz létre. A jogalkotói vagy kormányzati minőségében eljáró állam és az egyének között polgári jogi kapcsolat tehát nincsen. És ez fordítva is igaz. 

Az állam a demokratikus választások során az egyénektől állampolgárként kapott felhatalmazás, és nem – például – polgári jogi vállalkozási vagy megbízási szerződés alapján alkot jogot vagy kormányoz. Vagyis a közjogi állam polgári jogi jogalanyisággal nem rendelkezik. Polgári jogi alapon, jogalkotóként vagy végrehajtó hatalomként ővele szemben igényt érvényesíteni így nem lehet, mivel a hatalmi ágak elválasztására épülő gondolkodás hagyományos modelljébe mindez nem férne bele. Ebben az esetben a bíróság olyan jogszabály alapján kötelezné az államot, vagy állapítaná meg a felelősségét, amely jogszabálynak az állam egyébként nem az alanya. Továbbá kötelezés esetén a bíróság jogalkotói vagy kormányzati szerepkört vállalna magára, ezzel pedig szélsőséges esetben politikai színezetű támadásoknak tenné ki magát. 

Az igény a közjogi állam jogi úton történő elszámoltathatósága iránt viszont nagyon is valós. A tömegtermelés és a tömeges szerződéskötés korában az állam, akárcsak a klasszikus liberális kapitalizmus alkonyán, egyre nagyobb arányban avatkozik be szabályozóként is a gazdaság jogviszonyaiba. Az ökológiai válság mélyülésével, az ebből következő gazdasági zavarok számának gyarapodásával ez a tendencia várhatóan erősödni fog. Szükségesnek tűnik tehát, hogy az állam valamilyen jogtechnikai megoldással lehetővé tegye saját felelősségre vonhatóságát, máskülönben sérülne az egyének igazságosságérzete. Az utóbbi évekből az állam elleni sikeres keresetindításokra pedig már ígéretes, a fejlődés ívét mutató példák is említhetőek. 2007-ben az Egyesült Államok Legfelső Bírósága marasztalta a szövetségi kormányt az üvegházhatású gázok kibocsátására vonatkozó szabályozás megtagadása miatt a Massachusetts v. Environmental Protection Agency ügyben. 2019-ben a holland Legfelsőbb Bíróság a holland kormányt kötelezte részben polgári jogi alapon a kibocsátás csökkentésére az európai klímaperek zászlóshajójának tekinthető Urgenda-ítéletben. 2022-ben a Párizsi Közigazgatási Bíróság pedig egyenesen a francia kormány éghajlatváltozásért fennálló felelősségét állapította meg, a kormányt pedig – ugyan szimbolikus, 1 euró összegű – kártérítésre kötelezte a Notre Affaire à Tous v. Franciaország ügyben.

Ugyanakkor a legüdvözlendőbb fejlemény e téren természetesen az volna, ha az államok az egyéni kezdeményezéseket érzékelve és jelzésértékűként kezelve komolyan vennék a környezet védelme érdekében és az éghajlatváltozás ellen történő fellépést, és a szükséges intézkedések megtételével vennék elejét a további, egyéni igényérvényesítéseknek.