Mindkét nézet szerint változtatni kell a jelenlegi Európai Unión, azonban itt véget is érnek a hasonlóságok. Míg az előbbi koncepciót magukénak vallók szerint a Szerződésekben rögzíteni kellene az Európai Bizottság politikai és ideológiai semlegességét, valamint meg kellene reformálni az Európai Parlament működését, addig a föderalisták éppen ellenkezőleg: több hatáskört adnának a szupranacionalista szervezetnek, és a vétójog szinte teljes eltörlésévelszűkítenék a nemzeti érdekek érvényesítésének lehetőségét.
( A Parlament „megreformálása” abban állna, hogy az EP-képviselőket nem kellene közvetlenül választani, hanem a nemzeti parlamenteknek kellene delegálni. Tehát a „reform” tulajdonképpen visszarendeződés lenne, hiszen 1979-ig a nemzeti parlamentek által történt a az EP „feltöltése”.)
A szuverenista felfogás szerint a fenyegető demográfiai válságot „házon belül”, az európai születésszám növelésével kell megoldani, míg a föderalisták egyáltalán nem tartják problémának az Afrikából és Ázsiából Európába irányuló migrációt. Ezzel kapcsolatban előbbiek megerősítenék a határvédelmet, valamint közös európai hadsereget is felállítanának az önálló ( értsd: az Amerikai Egyesült Államoktól független) külpolitika nyomatékosabb képviselete érdekében. Ezzel szemben a föderalisták pont ezeken a területeken nem elkötelezettek az együttműködés mellett.
Ebből is látszik, hogy némileg leegyszerűsítés birodalminak nevezni az egyik, nemzetinek a másik koncepciót, egy dolog miatt azonban mégis van létjogosultsága: a fő kérdés, hogy a jelenlegi EU-s hatáskörmegosztás – amely bizonyos kompetenciákat a közös intézmények hatáskörébe utal, másokat tagállami kézben hagy – merre mozdul el? Ha a Bizottság és a Parlament irányába, az egyértelműen egy nagyobb lépést jelentene egy birodalmi logika alapján működő, szövetségi állam-szerű képződmény kialakulása felé.
A két koncepció összetettségének mélyebb megértéséhez hasznos lehet, ha megnézzük az európai integráció múltbéli modelljeit. Látni fogjuk, hogy bár teljesen egyik középkori vagy kora újkori felfogás sem feleltethető meg a maiaknak, vannak olyan elemek, amelyek ezer éve állandóak a kontinens politikai életében.
Az európai integráció modelljei a múltban
Az európai egység megteremtését a kora középkortól fogva alapvetően a külső ellenséggel szembeni hatékony védekezés motiválta. Az európai népek egységének kialakítására két megoldás született: a birodalmi modell, és a kultúrmodell. Előbbihez sorolható Nagy Károly Frank Birodalma, illetve Napóleon és Hitler próbálkozásai.
A birodalmi kísérletekről megállapítható, hogy történelmi léptékben mérve rövid ideig tartottak, alapjuk a központi hatalom katonai (kényszerítő) ereje volt. A birodalmakról általánosságban is elmondható, hogy fennmaradásuk a központ és a távolabbi régiók koordinációjától függ. Amennyiben az együttműködés tartalmaz kölcsönös előnyöket, amelyek a gyakorlatban is érvényesülnek, úgy az egység fenntartható. Ha a birodalmi lét terhei meghaladják az előnyöket, ráadásul a központ a helyi viszonyok teljes átalakítására törekszik, akkor törvényszerűen dezintegrációs folyamatok indulnak el. Fegyveres felkelés a központ ellen, véres háborúk, majd bukás: ez volt a birodalmak sorsa.
A másik út a Szent Római Birodalom koncepciója, amely a hangsúlyt az értékek közösségére, a közös alapelvekre helyezte. Ennek a felfogásnak az eredete X. század végén uralkodó II. és III. Ottó német-római császárig megy vissza, akik megelégedtek a kontinens perifériáin megjelenő népek (skandinávok, csehek, lengyelek, magyarok) megtérítésével, és meghagyták számukra a szabad fejlődés lehetőségét. Ez a koncepció nem igényel a központ számára kizárólagosságot, az egység spontán módon, általában különleges ügyek mentén alakul ki, ezért jóval fenntarthatóbb a birodalmi koncepciónál. A már említett közös alapelvek közül ki kell emelni a kereszténységet, amelynek fontossága a későbbiekben válik nyilvánvalóvá. További jellemzője ennek a megközelítésnek a békére törekvés. Ebből a szempontból ide sorolható a II. világháború utáni integráció, illetve az Osztrák-Magyar Monarchia is, amely „kicsiben”és időben megelőzve hasonló rendszert alakított ki, mint a kezdeti Európai Közösség.
Az Európai Egyesült Államok kritikája
A jelenlegi Európai Unió leírásakor nincs konszenzus az elemzők között: egyikük neo-középkori birodalomnak, mások kormányközi rezsimnek nevezik, de hívják szabályozó államnak, többszintű kormányzati formának, vagy tagállami uniónak is. Az talán megállapítható, hogy az Unió jelenleg félúton helyezkedik el a címben leírt két fejlődési irány között. Az utóbbi években egyre nagyobb figyelmet kap az Európai Egyesült Államok ötlete. A sokszor követhetetlen és átláthatatlan gondolatmeneteket két ponton szeretném kritika alá venni.
Először is, a legtöbb megszólaló az Európai Egyesült Államokat, mint hosszú, folyamatos építkezéssel létrehozott föderációt írja le. A föderációk, másképpen szövetségi államok - mint ahogy arra Gyurgyák János is rámutat Európa alkonya?című könyvében - azonban a történelem során mindig egy nagy válság megoldására, többnyire vészhelyzetben, háborúk után jöttek létre. (Amerikai Egyesült Államok, Német Szövetségi Köztársaság, Orosz Föderáció). Jelenleg az európai népeket semmi sem kényszeríti arra, hogy feladva évszázadok alatt kialakult alkotmányos rendjüket, átruházva szuverenitásukat, egy szupranacionális szervezetbe tömörüljenek.
Másodszor, ha esetleg hajlandóság lenne is rá, egy ilyen konstrukció megvalósítását komolyan akadályozná a közös identitás hiánya. A közös alapot márpedig nem lehet mesterségesen kialakítani, az komoly történelmi fejlődés eredménye.
Ezzel kapcsolatban vannak optimista vélemények: „Volt egy bolgár kollégám, aki az olasz barátnőjével él együtt Angliában. Felmerült bennem a kérdés, hogy ha nekik gyerekük lesz, akkor milyen nemzetiségű lesz? ….. Ez csak egy példa, de az életben rengeteg ilyen van. Felnőve, ez a generáció adhatja majd a magját egy olyan társadalomnak, amely magára elsősorban európaiként tekint.” A Gräff Ferenc könyvében ( A Reform – Úton az Európai Egyesült Államok felé, magánkiadás, 2018) megfogalmazottak ékes példái az utópista, valóságtól elrugaszkodott képzelgéseknek. A csúsztatás a „rengeteg” szóban ragadható meg. Nyilvánvaló, hogy egy szűk, értelmiségi rétegről van szó, amelynek körében ténylegesen kialakulhat egy ilyen identitás, de ez kevés a „paradicsomi állapot” eléréséhez.
Nézzük ezzel szemben a tényeket: felmérések szerint az európai országok lakosainak közel fele nem beszél egy idegen nyelven sem! Továbbá, az európai polgárok több, mint fele nem rendelkezik semmiféle európai identitástudattal, harmada pedig részben tartja csak magát európainak. Ebből következik, hogy azok aránya, akikről Gräff beszélt, nem haladja meg a 15-20 százalékot. A szociológiai felmérések szerint ez a csoport jellemzően fiatalokból, diplomásokból, és jobb anyagi körülmények között élőkből áll, Gyurgyák az európai integráció győzteseinek hívja őket. Ezek az adatok jól mutatják, milyen nehézségekkel kell szembenéznie a föderáció híveinek. A 18-19. században, szerves fejlődés eredményeképpen kialakult nemzeti identitásokat lehetetlen vállalkozás felülírni. Ennek legfrissebb példája a Brexit, amelyben nagy szerepet játszott a kontinentális Európától elkülönült brit nemzettudat, amely korlátozásként élte meg az EU tagságot, és visszavágyott a „splendid isolation” állapotába.
Akkor a szuverén nemzetállamok?
Ha az Európai Egyesült Államok létrejötte irreális, akkor automatikusan adódik, hogy a jövőbeni EU szuverén nemzetállomokból fog állni? A válasz nem ilyen egyszerű, hiszen már most sem áll azokból! A tagállamok a belépéskor lemondtak szuverenitásuk egy részéről, (adópolitika, vámpolitika). A probléma az, hogy a jelenlegi Unió leírására egyetlen, minden kétséget kizáró jelző illik: a hibrid rendszer. Ugyanis az EU több, mint szuverén országok nemzetközi szervezete, de kevesebb, mint egy föderális állam. Ebből az is következik, hogy a címben jelölt „szuverén nemzetállamok” felé csak a jelenlegi struktúra visszanyesésével lehetne elmozdulni. Azt azonban még a nemzeti önállóságot fontosnak tartó emberként is el kell ismerni, hogy vannak olyan problémák, amelyeket csak közös fellépéssel lehet orvosolni. Ilyen például a migráció kérdésköre, de szintén önálló (megintcsak: az Amerikai Egyesült Államokétól különböző) külpolitikára van szükség ahhoz, hogy Európa képes legyen felvenni a versenyt ebben a multipolárissá váló világban olyan kontinensnyi államokkal, mint Kína, az USA, vagy Oroszország. Ennek szellemében az európai mainstream balliberális sajtóban „az integráció hátráltatójaként” és „veszélyes populistaként” beállított Orbán Viktor többször is megfogalmazta, hogy ezeken a kulcsterületeken ( határvédelem, közös európai haderő) közös cselekvésre van szükség.
