Október 15-én a lengyelországi választásokon a három ellenzéki pártszövetségből álló összefogás – Lewica (A Bal párt), Trzecia Droga (A Harmadik Út) és a Koalicja Obywatelska (Civil Koalíció – KO) – megszerezte a parlamenti többséget, ezzel leváltva az eddig kormányzó Jog és Igazságosság pártját a hatalomból. A Szejmben, vagyis a lengyel alsóházban 248 mandátumot tudhat a magáénak a három nagy ellenzéki pártszövetség a 460-ból, azaz a mandátumok 53%-ával éppen megfelelő többséget birtokol. Ezek alapján mindenki számára egyértelmű volt, hogy Donald Tusk lesz Lengyelország új miniszterelnöke. 

Azonban, miután az előző kormánypárt, a PiS, is azt állította az elnökkel való tárgyalások során, hogy neki van meg a parlamenti többsége, Andrzej Duda, Lengyelország elnöke végül a jelenlegi miniszterelnököt, Mateusz Morawieckit bízta meg a kormányalakítással - nem kevesek meglepetésére, hiszen a puszta számok alapján, nem ez volt a logikus lépés – természetesen ennek a szokásjoghoz is köze van.

Ha meg akarjuk érteni az új lengyel kormányért vívott 11-én lezáruló, közel 2 hónapos politikai harc kérdéseit és a PiS stratégiáját, akkor több tényezőt is meg kell vizsgálnunk. Az első az elnök szerepe és a Lengyel Alkotmányban biztosított eszközei, amelyekkel befolyásolhatja akár a kormány megalakulását, akár annak későbbi munkáját. 

De milyen eszközök álltak és állnak az elnök rendelkezésére ebben a politikai csatározásban és mi az ő szerepe? Az első ilyen eszköz az időpontok kitűzése volt, a második pedig a miniszterelnök személyének megnevezése. 

Az időpontokkal az elnök közel másfél hónapig képes húzni az időt, mielőtt megbízna valakit a kormányalakítással. Ez két részből áll. Először is az elnök joga összehívni az új parlamentet, amelyre  legkésőbb a választások után 30 nappal sor kell, hogy kerüljön. Ezután az elnöknek még 14 napja van, hogy felkérjen valakit a kormányalakításra. Azaz összesen 44 nappal tudja a választások után elhúzni a miniszterelnök kinevezését. Amikor egy választás után egyértelmű, hogy koalíciós kormány fog megalakulni, de még nem egyértelmű, hogy mely pártok és kinek a vezetésével fogják alkotni, akkor könnyen érthető, hogy miért van szükség erre. Jelen esetben viszont inkább tűnhet puszta időhúzásnak. Azonban mégis volt valami, amire az elnöknek megérte volna várni. Ahogy sok szakértő megfogalmazta, minél inkább kihasználja az elnök a határidőket, annál nagyobb az esélye, hogy valamelyik, akkori ellenzéki pártot meggyőzze a PiS, hogy velük koalícióban alakítsanak kormányt, vagy legalább valamilyen ellentétet hozzon a felszínre az ellenzéki pártok között. Erre példaként szolgálhat, hogy Mateusz Morawiecki felajánlotta Władysław Kosiniak-Kamysz (PSL) számára a miniszterelnöki posztot, ha hajlandóak koalícióra lépni a PiS-szel, ezzel gyengíteni próbálva a bizalmat az összefogás tagjai között (a PSL azonban minden együttműködést visszautasított a PiS-szel).

A várakozásokkal ellentétben az elnök november hatodikán, 21 nappal hamarabb, mint ameddig tudta volna húzni az időt, felkérte a jelenlegi miniszterelnököt, hogy újból próbálkozzon meg a kormányalakítással. Miért nem várt tovább? Hiszen ezzel egyfelől már elvetette annak a lehetőségét, hogy a PiS másnak ajánlja a miniszterelnöki pozíciót, másfelől pedig éppen az annyira értékesnek tartott időt csökkentette le. Saját véleményem szerint azelőtt kellett lépnie, hogy a Donald Tusk mögött felsorakozott pártok frakciói írásba foglalják együttműködésüket, ahogy ezt később meg is tették. Ebben az esetben már nehéz lett volna a választók számára elfogadhatóan megindokolni, hogy miért Mateusz Morawieckit kérte fel a kormányalakításra és az ő megítélése romlott volna.

Az elnök másik eszköze, hogy bárkit megbízhat a kormányalakítással, valamelyest korlátoltabb eszköz. Hiszen nem szabad elfelejtenünk a szokásjogot. A lengyel szokásjog szerint az elnök mindig a parlamenti választásokon legtöbb mandátumot szerzett pártot bízza meg a kormányalakítással. Ez ugyan használható magyarázatként az elnök döntésére, mégis inkább volt egy stratégiai döntés, mintsem a szokásjognak való megfelelés. Hiszen hiába a PiS a győztes párt, három ellenzéki pártszövetség felsorakozott Tusk mögött és így mint a győztes tömörülés, ők is maguknak akarták az elsőbbséget, sőt mivel mindenki határozottan kijelentette, hogy nem hajlandó együttműködni a PiS-szel, eleve esélytelen volt, hogy kormányt alakíthasson. Ebben az esetben az elnök előtt egy dilemma állt. Vagy Mateusz Morawiecki felkérésével tovább próbálja húzni az időt és reménykedik abban, hogy valamilyen szakadás alakul ki, vagy enged, és felkéri Donald Tuskot a kormányalakításra. Végül az elnök az első esetet választotta. 

Bármilyen megfontolás is volt emögött, ne felejtsük, hogy ezzel mekkora kockázatot vállalt, Ugyanis azzal, hogy további hónapokat késleltette a kormány megalakulását, annak érdekében, hogy a saját pártját hatalomba tartsa könnyen az emberek ellenszenvét válthatta ki. Márpedig 2 évvel az elnökválasztás előtt kérdés, hogy ezt megengedhette-e magának, legfőképpen annak fényében, hogy sikertelen volt Moravecki-kormány megalakítása. Azonban, ha elsőre engedett volna KO-nak, akkor azt veszélyeztette volna, hogy elszalaszt egy lehetőséget. Azonban egy olyan esetben, amikor az egyik fél sikeresen megszerezte a parlamenti többséget, akkor milyen esélyről beszélhetünk még? 

A PiS stratégiája a 3 pártszövetség közötti különbségekre épített. Władysław Kosiniak-Kamysz a PSL vezetője fogalmazta meg egy interjúban: „Természetesen lesznek közöttünk különbségek, hiszen egymástól eltérő csoportok vagyunk, azonban a befagyasztott uniós források megszerzése, a jogállamiság visszaállítása, a nemzetbiztonság, az egészségügy, energia és élelmiszerbiztonság – ezek a kérdések/témák, amelyek összekapcsolnak minket és amelyekben szorosan együttműködünk”. Azaz a PiS-nek hatalmas előnye, hogy a három összefogó pártszövetség sok szempontból nem egységes, így okkal reménykedhetett benne, hogy valamilyen ellentét a felszínre jön. Vegyük példának a Harmadik Út és a Lewica ellentétes véleményét az egyneműekről. Egy-egy ilyen pont könnyen belső feszültségekhez vezethet a 3 pártszövetség között. 

Azonban, mint láthattuk ez nem sikerült a PiS-nek és a koalíciós pártok képesek voltak kitartani egymás mellett. De hiába vált Donald Tusk miniszterelnökké, fenn fog állni a kérdés, hogy hogyan lesznek képesek kormányozni, hiszen mindössze 17 mandátummal lépték túl az 50%-ot, így 3 olyan párt is van (a PO-t nem számítva), akik önmagukban képesek megakadályozni egy törvénytervezet elfogadását, ha az nem felel meg nekik. Ezzel pedig jelentősen akadályozhatja a kormány munkáját. Emellett az új Tusk-kormánynak kohabitációval kell szembenéznie, azaz az elnököt és a kormányt más pártszövetségek adják. Itt fontosnak tartom megemlíteni, hogy a három pártszövetségnek ugyan sikerült többséget szereznie, azonban nem eleget, ahhoz, hogy az elnök vétóját felül tudják írni összesen 276 képviselőre lenne szükségük, ami tovább nehezítheti számukra a helyzetet. Ha pedig ezekkel sikerült is megküzdeniük, ne felejtsük el, hogy Donald Tusknak a következő 4 évben valahogy egyben kell tartania a kormányát, ami hatalmas kihívást és rengeteg kompromisszumot fog jelenteni számára. 

A kormány elhúzódó megalakulása, a belső ellentétek és a kohabitáció lehetséges nehézségei együtt jelentős kihívások elé állíthatják az új Tusk-kormányt, így a hatalomhoz való görcsös ragaszkodás sokkal inkább egy hosszútávú stratégia része volt, mely alatt a PiS mindent megtett, hogy aláássa a pártszövetségek közti együttműködést és megnehezítse a jövőbeli munkáját. Azonban kérdés, hogy mind a hatalmi harcokat, mind saját támogatottságát tekintve sikerrel járt a leköszönő kormánypárt.