A probléma ma is aktuális, hiszen jelenleg is több olyan európai ország létezik, amelyekben a nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgárok nem részesülnek egyenlő bánásmódban, hol az állam, hol pedig a többségi társadalom tagjainak hozzáállása miatt. Az európai béke és stabilitás megőrzése szempontjából elengedhetetlen a nemzeti kisebbségek helyzetének rendezése, ezért is kell Európa államait és intézményeit arra buzdítani, hogy végre a megfelelő szakmaisággal foglalkozzanak a fent említett üggyel.
A nemzeti kisebbségek védelme szempontjából is üdvözlendő volt az Emberi Jogok Európai Egyezményének, illetve az Egyezmény 19. cikkelye nyomán létrejött Emberi Jogok Európai Bíróságának a megteremtése, annak ellenére is, hogy elsősorban a kort meghatározó szellemiséghez igazodva egyéni alapjogvédelem kérdésére összpontosít, illetve annak ellenére is, hogy az Egyezmény szövege konkrétan nem tér ki a „nemzeti kisebbségek” meghatározására. Nem is csoda, hiszen a mai napig nem létezik olyan európai szintű, jogi kötőerejű dokumentum, amelyben szerepelne egy egységes definíciója a nemzeti kisebbségeknek. Európa legtöbb országában a kisebbség fogalma, a sajátos állami berendezkedések és alkotmányjogi kategóriák miatt, eltérő, különböző jelentést visel. A nemzetközi soft law keretében elfogadott definíciók közül az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1201/1993. sz. ajánlása 1. cikkelyében olvasható megfogalmazás számít az egyik legjobban körülhatárolt kisebbségfogalomnak, azon belül is a nemzeti kisebbségek első számú nemzetközi megfogalmazásának tekinthető. Eszerint „nemzeti kisebbségalatt az embereknek egy államon belüli olyan csoportja értendő, amelynek tagjai: a) ennek az államnak a területén laknak és annak állampolgárai; b) régi, szilárd és tartós kapcsolatot tartanak fenn ezzel az állammal; c) sajátos etnikai, kulturális, vallási vagy nyelvi jellegzetességekkel rendelkeznek; d) kellően reprezentatívak, bár számszerűleg kisebbségben vannak ezen állam egy körzetének lakossága körében; e) arra törekednek, hogy közösen megőrizzék azt, amiből közös identitásuk fakad, nevezetesen kultúrájukat, hagyományaikat, vallásukat vagy nyelvüket.“
Térjünk is vissza az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez. Igaz, hogy a nemzeti kisebbségek meghatározására nem tér ki a dokumentum, viszont van olyan cikke a szövegnek, amelyben utal az ilyen kisebbségekre. A 14. cikkről van szó, amely többek között a kisebbségekkel szembeni hátrányos megkülönböztetést is tiltja. E cikk jogvédelme azonban nem autonóm jellegű, hanem csak az egyezményben rögzített jogokhoz kapcsolódhat. Az Emberi Jogok Európai Egyezményének alapfilozófiája azonban az egyéni jogvédelemhez, az emberi jogok individuális felfogásához kapcsolódik, s az ún. kollektív jogok védelmét, Kovács Péter nemzetközi jogász szerint csak korlátozottan vállalja fel. 2000. június végén a Miniszterek Bizottsága egy, az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez kapcsolódó új kiegészítő jegyzőkönyvet fogadott el. Ez a dokumentum, a már említett 14. cikkében foglalt, a konvencióbeli jogokra korlátozott diszkrimináció-tilalmat egy általános, a hátrányos megkülönböztetés tilalmát a nemzeti jogrendszerekben biztosított valamennyi jogra kiterjesztő rendelkezéssel váltotta fel. Tehát a a 12. kiegészítő jegyzőkönyv első cikkelyének az érvénybe lépése óta lehetőség van arra, hogy a kérelmező önállóan, kizárólag a diszkrimináció tilalmának megsértésére hivatkozással nyújtson be panaszt a strasbourgi bírósághoz. Azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy Magyarország, bár 2000. november 4-én aláírta, még a mai napig nem ratifikálta a jegyzőkönyvet. Ugyanígy tett például Szlovákia és Csehország is, ellenben Romániával, vagy Szerbiával, akik már több mint egy évtizede ratifikálták a dokumentumot (Románia 2006-ban, Szerbia 2005-ben).
Bár az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) az Emberi Jogok Európai Egyezménye 19. cikkelye nyomán már 1959-ben létrejött, az állandó Bíróság csupán az EJEE 11. kiegészítő jegyzőkönyvének hatálybalépésétől kezdve, 1998-tól működik. A Bíróság által befogadható ügyeket az egyezmény rögzíti, államközi ügyekkel és egyéni panaszokkal is foglalkozik az egyezményben és kiegészítő jegyzőkönyvekben foglalt elfogadhatósági kritériumok alapján. Legismertebb elfogadhatósági feltétele a hazai jogorvoslati lehetőségek kimerítése, illetve a kérelemnek a hazai jogorvoslati lehetőségek kimerítéséről szóló végleges határozattól számított hat hónapon belüli benyújtása az EJEB-hez. A Bíróság hivatalos adatbázisa a HUDOC, amely az EJEB által hozott ítéleteket, döntéseket és egyéb jogi dokumentumokat tartalmazza.
A 12. kiegészítő jegyzőkönyvre hivatkozva, a hivatalos adatbázis alapján, a mai napig összesen 51 ügyet vizsgált a bíróság, ebből 4 ügy esetében nem állapította meg az Egyezmény megsértését, 47 ügyben pedig igen. Megvizsgálva mind az 51 ügyet, összesen két ügyet találtam, amelyikben nyelvi, vagy nemzeti kisebbséghez való tartozás képezte a panaszkérelem alapját. Az egyikben, nevezetesen a Paun Jovanović kontra Szerbia ügyben, szabályszegést állapított meg a bíróság, a másikban, nevezetesen az Ádám és társai kontra Románia ügyben pedig úgy ítélték meg a bírók, hogy nem sértette meg Románia a 12. kiegészítő jegyzőkönyv első cikkét. Az előbb említett ügyben egy szerb nemzetiségű nyomozási bíró hátrányos megkülönböztetést alkalmazott egy olyan szerb nemzetiségű ügyvéddel szemben, aki a szerb nyelv egyik nyelvváltozatát használta, az ügyfelével való kommunikálás közben. A bíró ezek mellett megtagadta tőle a nyelvhasználat lehetőségét, amikor az egyik ügyfelének nevében járt el a büntetőeljárás során. Az utóbb említett ügyben pedig, romániai magyar kisebbséghez tartozó fiatalok éltek panasztételi jogukkal, mivel úgy gondolták, hogy hátrányos megkülönböztetés éri őket román anyanyelű társaikkal szemben, mert ők, a kötelező román érettségi mellett, magyar nyelv és irodalomból is kell érettségizzenek, így jóval kevesebb idejük jut a román érettségire való felkészüléshez. A bírók úgy gondolták, hogy az eset nem sérti az Egyezmény 12. kiegészítő jegyzőkönyvének 1. cikkét. Hozzáteszem, hogy az ügyben magyar bíró is eljárt, Paczolay Péter professzor úr személyében, aki nem értett egyet a többi bíró döntésével. Mi több, a román bírónő, Iulia Antoanella Motoc is hasonló véleményen volt, viszont ketten ígyis kisebbségbe kerültek a másik öt bíró véleményével szemben.
Anélkül, hogy bővebben elemezném az előbb felsorolt két ügyet, megállapítható, hogy a 12. kiegészítő jegyzőkönyv tekintetében igencsak kevés ügy volt eddig a bíróság asztalán, olyan ügy pedig, ami konkrétan nemzeti kisebbségek ügyével foglalkozik talán kettő, hogyha a szerb ügyet is ide csatlakoztatjuk. Ez azt jelenti, hogy a Bíróság ezen a téren, mint kisebbségvédő szerv, gyenge-, viszont létező szereplő. Ezt azért jelentem ki, mert létezik, mint nemzetközi ellenőrző mechanizmus, a nemzeti kisebbségekhez tartozó emberek számára, viszont eddig csupán szerény joggyakorlatot alakított ki.
