Az uniós társasági jog ezen felül lehetővé teszi, hogy (a négy alapszabadság nyomán) az EU-n belül bárhol lehessen vállalkozást alapítani; védelmet biztosít a tulajdonosok és egyéb érintett felek számára, valamint segíti a cégek határon átívelő potenciális együttműködését.
Az európai társasági jogot szabályozzák egyrészt a tagállamok saját polgári jogi szabályai (melyeket természetesen uniós irányelveknek megfelelően hoznak, itthon a Ptk.), illetve a 2017/1132 irányelv. Fontos megjegyezni, hogy ennek megfelelően az uniós jog elsősorban a tagállami jogok alapján létrejövő és működő társaságok letelepedési szabadságát szabályozza.
A szabályozásra az EU-nak jogalapot az EUMSz. 49-50., illetve az 54. cikke (2)-e ad. A 49. cikk azt szögezi le, hogy egy adott tagállam tilos egy más tagállam állampolgára számára a szabad letelepedési jog érvényesülését tiltani. E letelepedési jog „magában foglalja a jogot gazdasági tevékenység önálló vállalkozóként történő megkezdésére és folytatására, vállalkozások, így különösen az 54. cikk második bekezdése szerinti társaságok alapítására és irányítására, a letelepedés országának joga által a saját állampolgáraira előírt feltételek szerint, figyelemmel a tőkére vonatkozó fejezet rendelkezéseire is.” Ez tulajdonképpen jogot biztosít tehát a gazdasági tevékenység önálló vállalkozásként történő megkezdésére, folytatására, vállalkozások alapítására. Az 50. cikk kijelenti, hogy az Európai Parlament (EP) és a Tanács irányelveken keresztül szabályozza a 49. cikkben említetteket. Az irányelv egy olyan jogi aktus, melyeket az EU intézményei az unió tagállamainak címez, és mely az abban meghatározott célok elérésében kötelező; ám a cél elérésének módját (átültetésükben, nemzeti jogba való beépítésükben) azonban alapvetően a tagállamokra bízza. Az 54. cikk megfoghatóbb szabályokat fektet le: definiálja, mit ért társaság alatt („"Társaság" a polgári vagy kereskedelmi jog alapján létrejött társaság, beleértve a szövetkezeteket és a közjog vagy a magánjog hatálya alá tartozó más jogi személyeket, kivéve a nonprofit szervezeteket.”), továbbá deklarálja, hogy ugyanolyan elbírálásban részesülnek a valamely tagállamban létrehozott társaságok, melynek székhelyeik, központi ügyvezetésük, vagy üzleti tevékenységük fő helye az EU területén belül van, mint a tagállami állampolgárok.
. E körben érdemes kiemelni még az EU Alapjogi Chartája 16. pontját is: ez rögzíti a vállalkozás szabadságát, mint alapvető jogot: „A vállalkozás szabadságát, az uniós joggal és a nemzeti jogszabályokkal és gyakorlattal összhangban, el kell ismerni.”
Érdekesség, hogy ma az EU-ban mintegy 24 millió vállalat működik, melyek 80%-a korlátolt felelősségű társaság, amelyek 98-99%-a kis- és középvállalkozásnak (kkv) minősül.
Ezen társaságok átszervezése, a részvénytársaságok egyik tagállamból a másikba történő települése, vagy cégek egyesülése és szétválása olyan folyamatok, melyek az üzleti élet sajátosságából fakadóan igen gyakoriak, illetve amelyek a szabad letelepedési jog gyakorlásának körébe esnek. Így nem meglepő, hogy sok bírósági ítélet érinti e folyamatokra vonatkozó bizonyos cselekményeket. A cikkem célja is egy olyan ügy, a Cartesio-ügy (C-210/06) bemutatása, mely a fenti tárgykörbe csatolható.
A Cartesio Oktató és Szolgáltató Bt. egy olyan, magyar jog szerint létrejött társaság, mely székhelye Baján, Magyarországon volt találtható, a cég fő tevékenysége oktatás, kutatás volt. 2005 novemberében a cég változásbejegyzési kérelmet nyújtott be a Bács-Kiskun Megyei Bírósághoz, ugyanis tulajdonosai azt Gallaratébe, Olaszországba szerették volna áthelyezni úgy, hogy a székhelyáthelyezés ellenére továbbra is egy Magyarországon bejelentett cég kívánt maradni, és a jövőben is a magyar jog hatálya alatt szándékozta folytatni a tevékenységét. Ennek keretében a vállalat kérte a cégnyilvántartásban a társaság székhelyét módosítását.
A Bács-Kiskun Megyei Bíróság azonban elutasította a kérelmet, melyet azzal indokolt, hogy a magyar jog nem teszi lehetővé azt, hogy egy Magyarországon alapított társaság székhelyét külföldre helyezze át úgy, hogy a társaság személyes joga azonban továbbra is a magyar jog maradjon. A bíróság hozzátette: az ilyen székhelyáthelyezésre csak akkor nyílna lehetőség, ha az adott társaság a hazai jog alapján megszűnik, majd újraalakul annak a tagállamnak a joga szerint, mely területére át szeretné helyezni a székhelyét.
A Cartestio e határozat ellen nem sokkal később fellebbezést nyújtott be a Szegedi Ítélőtáblához, mely bíróság előzetes döntéshozatali eljárást indított az Európai Bíróságnál azzal a kérdéssel, hogy összeegyeztethető-e a közösségi joggal a magyar jog azon, fent már említett rendelkezése, mely megakadályozza a Cartesiot abban, hogy székhelyét másik tagállamba helyezze át úgy, hogy megtartsa magyar jog szerinti társasági minőségét. A Bíróság válaszában kifejtette, hogy mivel nem állt rendelkezésre közösségi jogi szabály a tényállásra vonatkozóam, így az adott tagállam jogosult meghatározni azt, hogy pontosan milyen kapcsolat kell ahhoz, hogy nemzeti jog alapján a társaságot létrejöttnek, létezőnek lehessen tekinteni (ami alapján megilleti őt a letelepedési jog). Ez pedig magában foglalja azt a szabályozási lehetőséget, amelyet a Bács-Kiskun Megyei Bíróság is már deklarált: nem összeegyeztethetetlen a közösségi joggal (és a letelepedés szabadságával) az, hogy az adott tagállam megakadályozza a belső joga szerint létrejött társaságot abban, hogy székhelyét másik tagállamba helyezze úgy, hogy közben megtartja az első tagállam szerinti társasági minőségét.
Vagyis – a konkrét tényállási elemeket tekintve – kijelenthető, hogy összeegyeztethető a letelepedési szabadsággal az a társasági jogi szabályozás, mely azt mondta a Cartesionak, hogy nem tarthatja meg a magyar társasági minőségét, amennyiben egy másik tagállamban akar újraszerveződni és a székhelyét áttenni, ugyanis ezen ezzel megszakítja a magyar jogban előírt kapcsolatot a magyar állammal.
Ebből egyenesen következik az is, hogy nem összeegyeztethetetlen a közösségi joggal (és a letelepedés szabadságával) az, hogy az adott tagállam megakadályozza a belső joga szerint létrejött társaságot abban, hogy székhelyét másik tagállamba helyezze úgy, hogy közben megtartja az első tagállam szerinti társasági minőségét.
A Bíróság elvi éllel leszögezte, hogy ettől el kell határolni a székhelyáthelyezés azon esetét, amikor egy tagállamban létrejött társaság a személyes jog megváltoztatásával (amit a Cartesio nem akart) helyezi át a székhelyét egy másik tagállamba. Ebben az esetben ugyanis a társaság az új tagország joga szerinti társasági formába alakul át, a jogi személyisége megváltozik. Ezt pedig anélkül is jogosult az adott tagállam megtenni, hogy a társaságot meg kellene szüntetni, majd újra kellene alapítani az új országban (feltéve: az új ország megenged ilyen átalakulást), ugyanis ezt a letelepedés szabadsága lehetővé teszi.
Érdekesség, és a fent leírtak fényében tisztázandó: a határokon átnyúló székhelyáthelyezés kérdése egy olyan problémakör, mely az Európai Uniós jog körében (még) megoldatlan, nincsen rá konkrét szabályozás. Az ún. Polbud-ügyben (C-106/16.sz.) a Bíróság annyi előrelépést ért el, hogy tovább pontosította a letelepedés szabadsága elve tartalmát. Ez ügyben már nagyon pontosan kimondta, hogy valamely tagállam joga szerint létrehozott társaság, mely a létesítő okirata szerinti székhelyét valamely más tagállamba kívánja áthelyezné, akkor át kell alakulnia az új tagállam joga szerinti társasággá.
