Kezdetben az Alkotmánybíróság (AB) eljárásaiban kötelező volt a jogi képviselet. A jogalkotó ezt 2012. január 1-jén vezette be az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (Abtv.) megjelenése után. Tehát aki az Alkotmánybíróság valamelyik eljárását akarta igénybe venni, annak jogi képviselő útján kellett eljárnia. Ezt megelőzően nem volt kötelező a jogi képviselet, vagyis bárki élhetett alkotmányjogi panasszal bármilyen érintettség nélkül. A változtatás alapját az adta, hogy mivel az alkotmányjogi panaszeljárásokban túlnyomórészt bírósági határozatok felülvizsgálatáról van szó, így logikusnak tűnt a jogi képviselő megkövetelése az AB előtti eljárásban. Ezzel párhuzamosan azonban a jogi segítségnyújtás nem terjedt ki ezen eljárásokra. Ez azt jelentette, hogy a jogi képviselet költségét minden indítványozónak magának kellett viselnie vagyoni viszonyoktól függetlenül.

2013-ban, 2 év gyakorlatot követően az alapvető jogok biztosa indítványt terjesztett elő azzal érvelve, hogy az alkotmányjogi panasz igénybevételének kizárása – lévén az alapvető jogok védelmére szolgáló eszköz – a szociálisan hátrányos helyzetben lévők számára biztosított jogi segítségnyújtásból nem tekinthető alkotmányosnak. A jogalkotó megalapozottnak találta az alapvető jogok biztosa indítványát és azzal egyetértve a kötelező jogi képviseletet eltörölte. Ennek következtében szélesebb kör számára tette elérhetővé az AB eljárásait. Azonban ez még nem jelentette a jogi segítségnyújtás jogintézményének megreformálását, hiszen a kötelező jogi képviselet eltörlésével sem lehetséges az AB eljárásai során igénybe venni a jogi segítségnyújtást.

A jogi segítségnyújtás célja és rendeltetése, hogy Belügyminisztérium által finanszírozva a rászoruló, kiszolgáltatott helyzetben lévő személyek költségmentesen vagy legalábbis a költségeket jelentősen csökkentve tudják érvényesíteni alapvető jogaikat az igazságszolgáltatás keretei között. A szabályozás alapját a jogi segítségnyújtásról szóló 2003. évi LXXX. törvény adja. Emellett más törvényekkel és kormányrendeletekkel – például a 2017. évi LXXVIII. törvény az ügyvédi tevékenységről (Ügytv.), a 32/2003. (VIII. 22.) IM rendelet a bírósági eljárásban megállapítható ügyvédi költségekről, a 11/2004. (III. 30.) IM rendelet a jogi segítő díjazásáról – együtt szabályozza a kirendelt ügyvéd tevékenységének körét, díját, kötelezettségeit stb. Mindez kiterjed a nemperes eljárásokra, illetve a rendes és rendkívüli bírósági eljárásokra egyaránt, de azokon belül nem minden tevékenységre.

Az Abtv. 54. § (1) bekezdése kifejezetten kimondja, hogy az indítványozó az alkotmánybírósági eljárás során felmerült költségeit maga viseli. Tehát senki nem kérvényezhet rászorultsági alapon jogi segítségnyújtást az alkotmánybírósági eljárásban való közreműködéshez. A jogi segítségnyújtás elavult szabályozási keretéből éppúgy következik ez, mint az alkotmánybírósági eljárások jellegéből.

Az AB alapvetően nagy számban utasít vissza alkotmányjogi panaszokat, hasonlóan a német modellhez, ahol például 90%-os a visszautasítási arány. A 2019-ben beadott alkotmányjogi panaszindítványok nagyjából 94%-a került visszautasításra. Természetesen a probléma nem önmagában a nagy visszautasítási arány.

Egy alkotmányjogi panaszt rendkívüli odafigyeléssel kell megírni, és sokszor előfordul a gyakorlatban, hogy egy indítvány olyan mértékben hiányos – tartalmilag vagy éppen formailag –, hogy azt az AB nem tudja és nem is fogja érdemben megvizsgálni, ugyanis számos esetben a beadványokból nem megállapítható a releváns alkotmányjogi indokolás, amely az ügy alapjogi vonatkozásaira rávilágítana. Mivel az AB eljárása az indítványok tartalmához és az ott előterjesztett határozott kérelmekhez kötött, így ezek hiányában nem lesz mód az állított jogsérelmek orvoslására. Ilyen esetekben elvben az Ügytv.-re alapozva az Ügyvédi Kamara az eljáró ügyvédet a jogi képviseleti hibákra tekintettel különböző szankciókkal sújthatná.

Egy ilyen magas „jogi kockázattal” járó munka mellett feltételezhető, hogy annak „veszélyei” a díjazásban tükröződnek. A kirendelt ügyvéd munkadíjának összege az éves költségvetésről szóló törvényben meghatározott jogi segítői óradíj és a jogi szolgáltatás nyújtására a jogi segítségnyújtást engedélyező határozatban megállapított, vagy – ha az az engedélyezettnél kevesebb – a jogi szolgáltatás nyújtására fordított órák számának a szorzata. Ez az összeg alapvetően nem magas, 2024-re 7000 Ft-ra emelkedett. Azonban a rendkívüli eljárásoknál ezen óradíj felét kell alapul venni.

Egy fiktív jogesettel érdemes szemléltetni mi történne egy alkotmányjogi panaszeljárásban. Képzeljük el, hogy valaki az Abtv. 27§-t alapul véve az AB-hoz fordul, mert az eljárás során úgy érzi, hogy sérült a tisztességes eljáráshoz való joga. Mivel alapvető jogról van szó, így pertárgy értéke gyakran nem állapítható meg. Amennyiben konkrét károk – ami a pertárgy értékének alkalmas lenne – vitatásáról lenne szó, úgy az alkotmányjogi panasz nagy valószínűséggel visszautasításra kerülne, hiszen szakjogi kérdések megvitatásával a rendkívüli eljárásokat figyelembe véve elsősorban a Kúria foglalkozik.

Ehhez továbbá érdemes feltételezni, hogy az ügyvéd 20 órát foglalkozott az üggyel annak nehézsége miatt. Ez az összeg – 70.000 Ft + 27% ÁFA – 88.900 Ft-ot jelentene munkadíjban számára. Bár látszólag soknak tűnik, de valójában nagyon kevés, ha egy megbízási jogviszony keretében foglalkoztatott jogi képviselő díját vesszük alapul, ami több százezer forinttól kezdődik és akár fél millió forintig is terjedhet hasonló körülmények között.

A számítás és a különböző tényezők alapján megállapítható, hogy a jogi segítők kifejezetten nem lennének motiváltak az alkotmányjogi panaszok megírásában, hiszen ez azt jelentené, hogy egy ügyért jelentősen alulfizetve rengeteget kellene dolgozniuk. Ráadásul az indítványuk nagy eséllyel el- vagy visszautasításra kerülne és még a fent említett kamarai szankciók is kilátásba helyeződnének velük szemben.

A felvetett elméleti probléma okát érdemes a jogi segítségnyújtást szabályozó törvényekben és kormányrendeletekben keresni. Közülük valamennyi már több mint 20 éves, ami önmagában még nem lenne probléma, viszont ezen keretrendszerek nem a jelenleg is hatályos rendkívüli jogorvoslatokra lettek kitalálva – mint amilyenek az AB említett eljárásai is –, hanem azt megelőző rendszerre. Így például régebben, ha valaki egy felülvizsgálati kérelmet akart benyújtani, ahhoz elég volt egy kérelem. Jelenleg ugyanezen kérelemhez kell (1) egy kérelem a felülvizsgálati kérelem befogadásához és (2) maga a felülvizsgálati kérelem. Ha pedig az AB eljárásaira fordítjuk át a példát, akkor kiemelendő, hogy 20 évvel korábban még nem létezett a befogadási eljárás és az ezzel járó formai és tartalmi követelmények. Tehát a jogi segítségnyújtás nem a jelenleg is hatályos AB eljárásait szem előtt tartva került bevezetésre.  

Legutolsó tényezőként érdemes megemlíteni, hogy a 20 évvel ezelőtti rendszerben az indítványok egyszerűsége mellett a jogi képviselők jellemzően a kezdettől foglalkoztak az adott üggyel. Ilyen körülmények között indokolt volt bevezetni azt, hogy a fellebbviteli eljárásokért az eljáró jogi képviselő kevesebbet kapjon, hiszen már ismerte az ügyet. Tartalmilag, illetve formailag is megfelelő kérelmet beadni nem volt különösen megterhelő. Ráadásul az ügyvédi munkadíj megfelezésével elkerülhető volt, hogy az eljáró ügyvéd rosszhiszeműen további pereskedésbe vigye a feleket, hiszen jelentősen csökkent a munkájáért járó díj. Napjainkban azonban gyakran jellemző – különösképp a rendkívüli jogorvoslatoknál –, hogy az eljáró jogi képviselő, illetve segítő korábban nem is találkozott az üggyel. Mégis át kell lapoznia az ügy előzményeit és ugyanúgy megírni a kérelmet vagy indítványt, jelentősen több munkát eredményezve, mint ami az elsőfokú eljárásbeli beadványok megírása során előfordul.

Természetesen nem lehetetlen új megoldást kidolgozni a jelenlegi jogi segítségnyújtó intézményrendszerre. Például az osztrák polgári perrendtartás (Zivilprozessordnung – ZPO) kifejezetten tartalmazza a kötelező jogi szakértelem igénybevételét az alkotmánybírósági eljárásban, bár ott az alkotmányjogi panaszeljárások egyéb jellemzői miatt van erre szükség, azok specialitása okán. Habár a ZPO nem tartalmaz részletes szabályokat a jogi segítségnyújtásról, egyes megoldásai példamutatók. Ilyen például, hogy csak az kaphat segítséget, aki nem képes magát képviseltetni vagy vagyoni szempontból jelentősen ellehetetlenítené a képviselő megfizetése. Ugyanakkor ahhoz, hogy a magyar jogi segítségnyújtás intézményrendszere működőképes legyen, annak saját utat kell bejárnia. Így a jelenleg is hatályos szabályokat érdemes lenne egységesíteni, az eljárásjogi szabályokhoz igazítani és egy törvényben megjeleníteni, amik igazodnak a rendkívüli jogorvoslatokhoz, így az AB eljárásaihoz is.