Könnyen belebotlunk olyan hirdetésekbe, melyek arra bíztatnak, hogy adjuk elő „innovatív ötletünket” egy három perces, meggyőző erejű beszéd (pitch) formájában vagy olvashatunk olyan sikertörténetekről, amikor egy egyetemi cég jött létre egy eredményes kutatási projekt következtében. Pont a megnövekedett érdeklődés miatt fontos ezen újkeletű vállalkozási fajtákról szerzett ismereteinket rendszerezzük és ennek függvényében figyeljük a honosításukra tett kísérleteket. Az újdonságok magyarázatára mindig sok teória és koncepció keletkezik és az idő próbáját nem feltétlenül az éli túl amely a legmeggyőzőbben hangzik. Ennek eklatáns példája, hogy az Apple harapásnyomos almájával kapcsolatban a kezdeti években az informatikusok között terjedt egy olyan szóbeszéd, miszerint az enigma kód feltörőjének, Alan Turing-nek állít emléket, aki ciánnal mérgezett almába harapva követett el öngyilkosságot, amikor Steve Jobs-ot megkérdezte erről önéletrajzírója kiderült, hogy habár hihetően hangzik hogy így történt de valójában nem ezt mérlegelte.

A start-up vállalkozások létrejötte szorosan kapcsolódik a kockázati tőke (angolul „venture capital”) születéséhez. Ugyanis a start-up esetén a magas bizonytalansági tényező miatt a hagyományos befektetési konstrukciók (lásd: banki kölcsönszerződés) nem bizonyulnak célravezetőnek, nem a kockázati tőke az egyetlen finanszírozási mód, viszont kijelenthető, hogy az egyik legfontosabb!

A kockázati tőkebefektetés történeti előképeit megtaláljuk a XIX. századi USÁ-ban a kutatólaboratóriumok piaci alapú finanszírozása kapcsán (pl.: Alexander Graham Bell és a telefon), a nagy gazdasági válság után pedig a légi közlekedés vált a kockázati tőkebefektetés előszobájává, hiszen a nagy kockázat nagy haszonnal is kecsegtetett (már a Wright fivérek is tehetős keleti-parti családoktól kértek pénzt prototípusaik elkészítéséhez). A mai formájában ismert kockázati tőkebefektetés a második világháború utáni USÁ-ban jelent meg. Ebben a korszakban a háborús, nagy volumenű kutatási és fejlesztési tapasztalatoknak köszönhetően új elvárások fogalmazódtak meg a tudomány területén jártas műszaki végzettségű kutatókkal szemben. 1946-ban megalakult az Amerikai Kutatási és Fejlesztési Vállalat (angolul: „American Research and Development Corporation”, rövidítve: „ADR”) melynek igazgatója a harwardi professzor, Georges Doriot volt, akit később „a kockázati tőkebefektetés atyjaként” emlegettek. A vállalat leglátványosabb sikerét akkor aratta, amikor 1957-ben befektetést eszközölt a Digitális Felszerelés Társaságba (angolul: „Digital Equipment Company”, rövidítve: „DEC”) a Doriot által kivitelezett koncepció lényege az volt, hogy amikor a DEC nyereséget termelt azt nem kivette az ADR hanem „visszainvesztálta,” további kutatás fejlesztési tevékenységek folytatása végett. A struktúra működött és az ADR 26 éves működése során bevételeinek nagyjából a felét a DEC-nek köszönhette. Ez a példa sokakat inspirált, aminek következtében a hatvanas években a kockázati tőkebefektetés közismert jelenséggé vált az USÁ-ban majd világszerte is elterjedt, így az államok is ösztönözni kívánták ennek az új fajta jelenségnek az elterjedését.

Nem minden program volt azonban sikeres, 1975-ben Nyugat-Németországban a kormány létrehozott egy olyan programot, ami a kockázati tőkebefektetés meghonosítása végett úgy akarta inspirálni a magánszektor (értsd bankok és hitelintézetek) részvételét, hogy garanciát vállalt az esetleges veszteséget 75%-nak visszafizetésére. A céltársaságok (start-upok) alapítói pedig jogot kaptak arra, hogy a befektetőt egy minimális hozam elérése után kedvezően kivásárolják. Ezáltal nagyon behatárolta az állam a mozgásteret: a befektetőnek nem volt érdekük igazán tehetséges start-up vállalkozásokat támogatni, hiszen az állam úgyis kárpótolta őket, a start-up alapítók adott esetben még a banki hitelnél is kedvezőbb ajánlatot kaptak, ha a befektetőt végül ki tudták vásárolni a társaságból.

A kockázati tőkebefektetés annyiban megegyezik a magántőke befektetéssel (angolul: „private equity”), hogy mindkét esetben egy vállalkozás egy másik vállalkozásban szerez részesedést, azért, hogy utána azt haszonnal adhassa tovább. A különbség abban rejlik, hogy a kockázati tőkebefektetésnél a céltársaság, tehát a társaság aminek a tulajdoni részét meg kívánja szerezni a befektető valamilyen nagy kockázatot magán rejtő kisvállalkozás, vagyis start-up.

A start-up, mint kifejezés a társaság egyik létszakaszára utal, ugyanis megkülönböztetjük: a magvető előtti (angolul: „pre-seed”), a magvető (angolul: „seed”) a korai (angolul: „start-up”) a terjeszkedési (angolul: „expansion”) és a kivásárlási (angolul: „buy-out”) időszakot. Ennek megfelelően azt a befektetést, ami a magvető előtti korszakban éri a vállalkozást magvető előtti (pre seed) tőkének nevezzük, hiszen minden ciklusban más a jelentősége az akkor kapott tőkének, így befektetői oldalról is mások az elvárások. Amennyiben egy start-up vállalkozást a fenti korszakok idején nem értékesítenek az alapítói és nem megy csődbe, akkor eljut az első tőzsdei kibocsátásig (angolul: „initial public offering”, rövidítve: „IPO”).

Hazánkban a start-up fogalmát a legpontosabban a 331/2017. (XI. 9.) Korm. rendelet írja körül. A Korm. rendelet „korai fázisú vállalkozásként” hivatkozik a start-up vállalkozásra, és az alábbi paraméterek szerint írja körül a fogalmat: korai életszakasz, kis méret (amit az éves nettó árbevétel és az alkalmazottak száma alapján állapít meg), innovativitás megléte, bizonyos ágazatok kizárása, függetlenség (más vállalkozásoktól és más vállalkozások függetlensége a korai fázisú vállalkozástól) és köztartozás. Amint ebből a felsorolásból is látható a nagy bizonytalanság egy olyan faktor, ami jogi eszközökkel nehezen írható körül, mondhatni megfoghatatlan. A start-up vállalkozásokat gyakran szokták a kis méretű vállalkozásokkal azonosítani, ezért bizonyos kontextusban „innovatív kisvállalkozásként” hivatkoznak rájuk. Ez a megközelítés azonban tartogat magában veszélyeket. Ugyanis egy kisvállalkozás egyáltalán nem biztos, hogy start-up (gondoljuk sok sarki közértesre), sőt az innovatív kisvállalkozás sem feltétlenül azonos a start-uppal (gondoljunk egy olyan fogorvosi rendelőre, ami 3D-s nyomtatót használ). A Kormány rendelet a korai fázisú vállalkozásokba történő befektetés ösztönzése végett társasági adó kedvezményt biztosít azon „üzleti angyal” befektetők részére, akik ilyen vállalkozásban részesedést szereznek. Az üzleti angyal kifejezést (angolul: „business angel”) eredetileg azokra a magánszemélyekre értették, akik drága és kétes sikerű Broadway-darabokat szponzoráltak. A mai értelemben viszont azokra – az elsősorban magán – személyekre értendő, akik a magvető vagy magvető előtti szakaszban, szereznek részesedést egy start-up vállalkozásban. Fontos kihangsúlyozni, hogy az üzleti angyal befektetők, nem professzionális kockázati tőkebefektetők (lehetnek például olyanok, akik már korábban sikeres start-upperek voltak és most saját pénzüket egy másik start-up sikerébe fektetik, miközben személyesen mentorálják az alapítókat).

A Központi Statisztikai Hivatal (a továbbiakban: „KSH”) 2445. számú, Jelentés a startupvállalkozások tevékenységéről címet viselő OSAP-jelentésében feltett kérdésekben is körvonalazódik egy start-up fogalom, aminek alaposabb megértéséhez segítséget nyújt a kérdőívhez tartozó módszertani ismertető és a kitöltési útmutató. Az utóbbi alapján különbséget lehet tenni elsődleges és másodlagos (nem kizárólagos, további) jellemzők között. Az elsődleges ismertetőjegyek körében található az önállóság követelménye, amelyet az alapítók többségi tulajdonához köt a kitöltési útmutató. Bár a(z akadémiai és vállalati) spin-off vállalkozások is – mint kivételek – minősülhetnek start-up vállalkozásnak. Megjelenik továbbá az ismertetőjegyek között az innovációs tevékenység végzésének, a korai életszakasznak és a kis méretnek a kritériuma is, utóbbit az éves nettó árbevétel és az alkalmazotti létszám alapján határozza meg a kitöltési útmutató. A tevékenységi köröket illetően a kitöltési útmutató álláspontja szerint mivel a start-up egy ötletre építi a tevékenységét, ezért kevés melléktevékenységgel foglalkozik más vállalkozásokhoz képest. A kitöltési útmutató másodlagos jellemzőként jelöli meg a külföldi piac megcélzását, azt, hogy a digitalizáció a start-up működéséhez elengedhetetlen legyen és a gyors ütemű piaci növekedést.

Összességében nem tekinthető problémásnak az, hogy a szabályozási funkcióval bíró Kormány rendelet és a statisztikai funkcióval bíró KSH kérdőív nem pontosan ugyanazokat a paramétereket méri. Hiszen elvárható, hogy a szabályozottnál nagyobb tartomány legyen a mérés tárgya, az esetleges korrekciók végett. A bizonytalansági faktor hiánya a Kormány rendelet szerinti definícióból viszont azért nem szerencsés, mert így korai fázisú vállalkozások néven az is előfordulhat, hogy döntő mértékben olyan vállalkozások fognak a kedvezményből részesülni, melyek nem minősülnek start-up vállalkozásnak és nem is fognak annak minősülni. Habár a magas növekedési potenciál (vagyis a bizonytalanság) jogilag nehezen megfogható fogalom, minimumkövetelményként a külföldi piacra történő értékesítés előírható. Ettől még nem lesz egy kisvállalkozásból start-up, viszont olyan start-up nem elképzelhető magyar viszonylatban, ami csak a belföldi piacon életképes.