A PTSD egy súlyos neuropszichiátriai rendellenesség, amelyet az életet közvetlenül fenyegető vagy fizikai sérülést okozó traumatikus eseményeknek való kitettség vált ki (Pai és mtsai., 2017). Ezt meg lehet tapasztalni közvetlenül, de már az is válthat ki tüneteket, ha valaki egy ilyen eseménynek a szemtanúja, vagy tudomást szerez a részletekről. A tünetek sokfélék lehetnek: tolakodó gondolatok, elkerülő magatartás, a hangulat és gondolkodás negatív változása. Ezek huzamosabb időn keresztül fennállnak és jelentősen befolyásolják az egyén mindennapi életét (Center for Substance Abuse Treatment (US), 2014; Schrader & Ross, 2021).
A PTSD előfordulása az Egyesült Államokban és Kanadában 6-9%, míg Európában ritkábban alakul ki (Balázsfi, 2017). A nők életük során kétszer nagyobb valószínűséggel (10,4%) tapasztalják meg, mint a férfiak (5%) (Olff és mtsai., 2007). Ezt a 2:1 arányt befolyásolhatják a nemek egyedei által átélt traumatípusok közötti különbségek, valamint a nemi hormonokhoz kapcsolódó biológiai különbségek (Ressler és mtsai., 2022).
Az országok és népességcsoportok közötti különbségek a traumatípusok földrajzilag specifikus eloszlásának, a társadalmi és kulturális csoportnak, amelyhez az adott személy tartozik, valamint a munka típusának tulajdoníthatók (Balázsfi, 2017; Yehuda és mtsai., 2015). Általánosságban azonban a PTSD kialakulásához, fennmaradásához és fejlődéséhez a traumatikus eseményen kívül több tényező jelenlétére és kölcsönhatására van szükség.
Trauma előtti tényezők
A kisgyermekek, serdülők, illetve az idősebbek nagyobb valószínűséggel tapasztalják meg a PTSD tüneteit. A kisebbek jobban függenek a felnőttektől, és korlátozott önszabályozási és kommunikációs készségekkel rendelkeznek, ezek pedig növelik a rosszabb kimenetel valószínűségét (De Young & Landolt, 2018). A kiskorúak traumára adott reakciója nagyban függ a szülőktől, attól, hogy hogyan és mennyit kommunikálnak az eseményekről, hisz ez elősegítheti a gyermekek megküzdését a tapasztalt eseményekkel (Dyregrov & Yule, 2006).
Emellett iker- és egyéb genetikai vizsgálatok kimutatták, hogy a PTSD kockázatához hozzájáruló variancia 30-40%-át a genetikai hajlam teszi ki (Almli és mtsai., 2014). Az öröklődés számos más kockázati tényezőhöz is hozzájárul. A temperamentum és a személyiségjegyek, például a magas neuroticizmus, az ellenségesség és az újdonságkeresés érzékenyebbé tehetik az embereket a traumatikus eseményekre (Kiss & Makó, 2015). Ezek a tulajdonságok genetikai hajlammal rendelkezhetnek, és fontosak, mivel befolyásolják a környezetet (amelyet egy személy hajlamos felkeresni), és így a traumatikus eseménynek való kitettség valószínűségét (Kremen és mtsai., 2012).
Úgy tűnik, hogy az öröklődés szerepet játszik a PTSD-s betegek agyában megfigyelt fizikai különbségekben is. Kutatások kimutatták, hogy a PTSD-re való érzékenység és a kisebb hippokampusz méret között kapcsolat van. Ez fontos, mert a hippokampusz változásai befolyásolják, hogyan emlékezünk az érzelmi eseményekre (Kiss & Makó, 2015). Ikervizsgálatok azt mutatták, hogy a kisebb hippokampusz méret inkább a PTSD kialakulásának előzetes családi kockázati tényezője, és nem a betegség következménye (Afifi és mtsai., 2010; Kremen és mtsai., 2012).
Peritraumatikus tényezők
A peritraumatikus tényezők azok a hatások, amelyek a trauma idején lépnek fel (Kiss & Makó, 2015). Különböző típusú traumák eltérő kockázatot jelentenek, a legnagyobb veszélyt a testi sérüléssel vagy szexuális támadással járó események jelentik (Sayed és mtsai., 2015). Az esemény súlyossága és az expozíció mértéke növeli a későbbi trauma kialakulásának valószínűségét mind felnőtteknél, mind gyermekeknél és serdülőknél (Tortella-Feliu és mtsai., 2019; Ying és mtsai., 2014).
A súlyosságot azonban gyakran a szubjektív válaszok határozzák meg, például az észlelt fenyegetés, az ellenőrizhetőség és a kiszámíthatóság mértéke (Yehuda, 2004). Ezek a kognitív értékelések kulcsfontosságúak, mert elindítják a trauma utáni pszichobiológiai reakciókat és befolyásolják a neuroendokrin válaszok intenzitását. Az észlelt nagy fenyegetettség, nagy veszteségek és kontrollvesztés hozzájárulhat a PTSD későbbi kialakulásához (Olff és mtsai., 2007; Sayed és mtsai., 2015). Összehasonlítva, a szubjektív élmények gyakran nagyobb hatással vannak a PTSD kialakulására, mint az objektív események.
Poszttraumatikus faktorok
A rezilienciával kapcsolatos tényezők védelmet nyújtanak a traumát követő pszichológiai problémák kialakulása ellen (Sayed és mtsai., 2015; Ungar, 2013). A sebezhetőség és a reziliencia egy skála két végpontjának tekinthető, ahol a reziliencia olyan tényezőket foglal magában, amelyek pozitív, alkalmazkodó viselkedéshez vezetnek, míg a sebezhetőség olyan kockázati tényezőket azonosít, amelyek növelik a pszichológiai problémák kialakulásának valószínűségét (Agaibi & Wilson, 2005).
A félelmekkel való szembenézés képessége, az adaptív, aktív megküzdési stratégiák alkalmazása és a szociális támogatás megléte összefügg a rezilienciával (Horn és mtsai., 2016). Az aktív, problémaközpontú megküzdés segíthet a traumatikus stressz hatékony kezelésében és a hosszú távú érzelmi és fiziológiai zavarok elkerülésében (Olff és mtsai., 2007).
Ezzel szemben a maladaptív, passzív megküzdési stratégiák, mint például az emberek, helyek vagy helyzetek elkerülése és a gondolatok elfojtása, fenntartják a félelmet a PTSD-s betegekben, mivel megakadályozzák a helyzetek újraértékelését és a traumatikus emlékek feldolgozását (Ehlers & Clark, 2000; Horn és mtsai., 2016).
A társas támogatás keresése az aktív megküzdési stratégiák egy formája. A támogató társas kapcsolatok jobb egészségügyi és pszichológiai eredményekkel, valamint a PTSD enyhébb súlyosságával hozhatók összefüggésbe (Horn és mtsai., 2016; Olff és mtsai., 2005). Azonban a trauma megzavarhatja a bizalom és a biztonság érzését, ami a PTSD tüneteivel együtt jelentős akadályt jelenthet a társas támogatás elfogadásában, még a korábban jól működő családi vagy baráti kapcsolatokban is (Kiss & Makó, 2015).
Összefoglalva, a tudományos irodalom három fő kockázati tényező csoportot különböztet meg: pretraumatikus, peritraumatikus és poszttraumás tényezőket. A pretraumatikus tényezők közé tartozik az öröklődés, amely szerepet játszik a személyiség, a korábbi pszichológiai problémák és a kisebb hippokampusz térfogat kialakulásában. A peritraumatikus tényezők a trauma idején jelenlévő hatásokra utalnak, és úgy tűnik, hogy az esemény szubjektív értékelése (például az észlelt fenyegetettség) fontosabb, mint az objektív jellemzők (például a trauma típusa és az expozíció mértéke). A poszttraumás tényezők esetében a rezilienciával kapcsolatos tényezők, mint az aktív megküzdés és a segítségkérés, védelmet nyújtanak a PTSD kialakulása ellen, míg a passzív megküzdési stratégiák, mint például az elkerülés, fenntartják a PTSD tüneteit. Az egymással összefüggő tényezők alapos megértése segíthet a korai beavatkozásokban, a pontosabb diagnózisban és a hatékonyabb kezelési lehetőségek kialakításában.
