A kisded nem vallási vákuumba születik, hanem egy sok évszázados vallás várakozási rendszerébe. Amikor Jézus a „foglalkozását”, a hivatását, a jelentőségét keresi és kísérli meg minél mélyebben megérteni, őelőtte is fokozatosan válik nyilvánvalóvá, hogy az igencsak buzgón várt Messiás szerepköre lesz az övé – legalább is a Jézus öntudatával foglalkozó teológiai gondolkodás ma általában így fogja ezt föl.

A Messiás föladatával azonban az a baj, hogy nemcsak egyetlen messiásfajtával dolgozik az ószövetségi Szentírás, ezáltal pedig a kortárs (és egyébként a mai) zsidóság sem. A zsidóság Messiással kapcsolatos várakozásai nem voltak egységesek, mi több, a messianizmus jelentősége nem áll föltétlenül a zsidó teológia középpontjában, sőt, a messiásvárás nem is volt jellemző minden zsidó csoportra: a szadduceusok tanából például hiányzott ez az eszme, mivel a Tóra nem beszél kifejezetten Messiásról, ezzel szemben a qumráni közösségre a kettős messianizmus volt jellemző, miszerint a végidőbéli próféta föllépése után a papi (ároni) Fölkent lesz a közösség feje, a királyi (dávidi) Messiás pedig néki alárendelve tevékenykedik az istentelenek elleni végső háborúban.

Az Újszövetségben a messiásvárás új és meghatározó alakjával találkozunk (ami megmagyarázza Jézus tartózkodását a messiási címmel kapcsolatban): az önmagát kiüresítő, és emberré lett, az emberi létezést teljesen magára vállaló Krisztus által jön közel az Isten, és valósul meg Isten uralma. E Jézus Krisztusban megvalósuló gyökeresen újat fejezi ki az Újszövetség az ószövetségi címek új összekapcsolásával. Képletesen azt is mondhatnánk: az Újszövetség fehér fényének gazdagságát csak úgy tudjuk elemezni, ha az Ószövetség prizmáján az összetevő színeire bontjuk, és fölismerjük benne a hagyománytörténeti előföltételeit és előzményeit (legyen szó akár a dávidi ház ígéreteiről, a teremtésnél kapott ősevangéliumról, vagy a híres izajási jövendöléstől, miszerint „az Úr maga ad nektek jelet: Íme, a szűz fogan, fiút szül, és Immánuelnek nevezi el”).

A ’Messiás’ szó a héberben Fölkentet jelent, ami görögül Khrisztosz. Amikor tehát a keresztények a „Krisztus” nevet illesztik Jézus neve után, ezzel azt vallják meg, hogy benne ismerik föl az évezredes várakozásnak a beteljesítőjét: Jézus Krisztus neve hitvallás. Ennek ellenére a názáreti Jézus földi tevékenysége során nem alkalmazta magára a Messiás címet (de nem is utasította el), és a szinoptikus evangéliumok szerint is csak elvétve utal magára, mint Khrisztoszra (és e helyeken kétségkívül az ősi hitoktatás megfogalmazásaival találkozunk), de annál többször mint Emberfiára.

Ennek nyomán beszélhetünk a „messiási titokról” (a Márk evangéliumában található hallgatási parancsok, a példabeszédekben tanítás és a tanítványi értetlenség tekintetében), mely tagadja Jézus messiási öntudatát és a tanítványok ilyen jellegű várakozását. Jézus tartózkodása a címmel kapcsolatban magyarázható az elővigyázatossággal is a helytelen értelmezésekkel szemben (hiszen a tevékenységét nem a földi, nemzeti-politikai messianizmus fölfogása szerint kell értelmezni), illetve küldetésének, önértelmezésének és titkának mélyebb dimenziójával, mely meghaladja a messiási eszmét (hiszen a szenvedése, a halála és a föltámadása által szerzett üdvösség fordulatot jelent a szentírási-zsidó messiásképhez viszonyítva) és szétfeszíti az Ószövetség Isten és ember világának kapcsolatáról alkotott szemléletét. Ahogy a Pápai Biblikus Bizottság fogalmaz: „Jézus nem egyszerűen egy előre meghatározott szerepet játszik – a messiás szerepét –, hanem olyan teljességet kölcsönöz a messiás és az üdvösség fogalmának, amelyet előtte el sem lehetett volna képzelni; új valósággal tölti meg e fogalmakat, (…) »új teremtés« történik benne.”

A Karácsonykor kezdődő jézusi életút a húsvéti eseményekkel zárul. Amikor az életút jelentőségén gondolkodnak a keresztények (Krisztus-követők), akkor az üdvözítés szóval tudják azt legjobban megragadni. Az üdvözítésnek, a Fölkent szolgálatának hét modelljét szokás megkülönböztetni, amelyek két csoportba rendezhetők. Az egyik csoport (a helyettesítés modelljei) szinte kizárólag a húsvéti eseményeket veszi tekintetbe az üdvösség története szempontjából: ide tartozik a megváltás, az elégtétel, a képviselet a büntetésben, és az engesztelő áldozat.

A Karácsony szempontjából a másik csoport a lényeges, a példamutatás modelljei: vagyis az erkölcsi útmutatás, Isten eredeti tervének a helyreállítása, valamint a győzelem a gonosz fölött. Természetesen e három is majd a húsvéti történésekkel kerekedik teljes egésszé, ugyanakkor már mindegyiknek a folyamata megkezdődik a megtestesüléssel és a megszületéssel. A cseperedő Jézus gyermekkoráról keveset tudunk, de amiről értesülünk, már mind arrafelé mutat, hogy tetteivel és szavaival egy erkölcsi programot is meg kíván valósítani, amely mérceként szolgál az őt követők számára. Istennek az emberre és az emberi életpályára vonatkozó eredeti tervét sem csupán a végső helytállásával, hanem egész életmódjával, istenközelségével is helyreállítja. A gonosz fölött kivívott győzelem is több lépésből áll, megkísértések (kisebb csaták) egész sorozatából, amelyekből Jézus rendre győztesként (és nemcsak túlélőként) kerül ki.

A korai egyházatyák karácsonyi beszédei is összekötik az itt vázolt két „titkot”: Karácsony és Húsvét misztériumát. Isten közénk születése, a megtestesülésben vállalt alászállása válik annak előföltételévé, amit Szent Atanáz így fogalmazott meg: „Isten emberré lett, hogy az ember Istenné lehessen”. A Vízkereszt (az Úr megjelenésének, kinyilatkoztatásának ünnepe) és a Karácsony tehát magát Jézus Krisztus személyét ünnepli. Ennek hittitka világítja meg az egy személyben egyesülő két természetet (hisz az Üdvözítő emberi születése egyben istenségének is „közöttünk sátrazása”, ahogy János evangélista fogalmaz), és ezzel kapcsolatban kettős születését: örök születését az Atyától, és időbéli születését a Szűz Anyától.

Az egyházatyák szentbeszédeit történelmi hosszmetszetben vizsgálva ugyanakkor világosan kirajzolódik az irányvétel: a kifejtő, magyarázó és oktató beszéd átalakul imádkozó, hódoló és dicsőítő beszéddé, amelynek jellemzője nem annyira a megértésre törekvés, mint az isteni jelenlét és túlnaniság érzékelése: a csodálat érzése hatja át. Ennek legbelsőbb hagyományvonulatához csatlakozhatunk, amikor a Jézus születésénél jelenlévő angyalok szavához társulunk: „Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek!” (Lk 2,14)