A Tito-Sztálin szakítás követően kiformálódott jugoszláv különutas szocializmus három pillérre épült: a Jugoszláv Néphadseregre, ami képes volt majdnem teljesen önerőből felszabadítani a jugoszláv területeket; a testvériség-egység mítoszára, amely az ország különböző népei, nemzetei közötti sikeres együttműködés képzetéből táplálkozó, hivatalosan propagált közösségtudat volt. Gyakorlatban a második világháború során az országot felszabadító, alulról építkező antifasiszta „népszövetséget” mentették át a közösen létrehozott új, „demokratikus” és „igazságos” rendszerbe, a szocialista Jugoszláviába, ami a kurzus szerint meghaladta a polgári nemzetállam etnikailag „elnyomó” és gazdaságilag „kizsákmányoló” jellegét.
A szovjet modellhez képest a jugoszláv külön út egy működőképesebb, élhetőbb és szabadabb légkörű rendszernek tűnt, megvoltak azonban a korlátjai. Bár a nemzetközi terepen is versenyeztek a jugoszláv vállalatok, ugyanakkor az önigazgatás rendszere felemás eredményekkel tudott működni „piaci alapon”. Az egyenlőség jegyében a jugoszláv vezetés törekedett arra, hogy az összes tagköztársaság igazságosan részesüljön a gazdasági javakból, iparfejlesztésből. Így történhetett meg, hogy több esetben – a piaci érvekkel ellentétesen – azonos vagy hasonló profilú gyárak működtek párhuzamosan az egyes tagköztársaságban részben a teljes foglalkoztatás elérése érdekében. Mindez statisztikailag jól mutatott, de így jóval több munkaerő került a fizetési listára, mint amire egy-egy vállalatnak szüksége volt. A profitot termelő gyárak igazgatóbizottsága mindezen felül gyakran nem technológiai újításokba vagy termékfejlesztésbe forgatta vissza a hozamot, hanem jutalmat szavazott meg magának. A szovjet blokk államaival ellentétben Jugoszlávia a vendégmunkás-egyezmények révén Svájcba, Ausztriába és Nyugat-Németországba „exportálhatta” a rejtett munkanélküliséget, így a modell tarthatatlanságára sokáig nem derült fény.
A noha e nézeteket elítélték a rendszer felett őrködő jugoszláv teoretikusok, de fellépni nem tudtak kellő hatékonysággal. Fő ellenségnek továbbra is a szovjetrendszert tekintették, a külön út gazdasági és társadalmi fejlődésében pedig igazolni látták saját politikájuk helyességét. Ezek tükrében elképzelni sem tudták, hogy miért akarna bárki is visszatérni a királyi Jugoszláviában megtapasztalt igazságtalan kapitalizmushoz és ahhoz a nacionalizmushoz, amely a második világháborúban mindenki számára szenvedést okozott.
A rendszerváltások időszakára a jugoszláv különutasságtartalma kiürült. Tito 1980-ban elhunyt, a „testvériségre épülő szolidaritáson” repedések keletkeztek. Az 1980-as évek gazdasági problémái az önigazgatásba vetett hitet is kikezdték, miközben a kétpólusú világ felbomlásával az ország „különleges” külpolitikai szerepe is eltűnt. Ezektől függetlenül a szövetségi állam bukása nem volt törvényszerű, minden azon múlott, hogy a jugoszláv vezetés miként tudja levezényelni a rendszerváltást és a szükséges alkotmányos reformokat.
Tito halálát követően nyolctagú kollektív államelnökség vette át az ország irányítását, amelybe a hat tagköztársaság és a két tartomány egy-egy társelnököt delegált. Rotációs elven minden delegált egyéves ciklusra megkapta a végrehajtó hatalom gyakorlati irányítását, noha fontosabb döntésekben a tagoknak többségi konszenzusra kellett jutni. 1990-ben visszaállították a többpártrendszert és megtartották az első demokratikus választásokat, amelyeken a nemzeti hangot megütő pártok (gyakran reformkommunisták) kerültek hatalomra a tagállamokban. Slobodan Milošević szerb elnök ravasz módon, politikai ráhatással saját híveit ültette Montenegró, Vajdaság és Koszovó élére, így az államelnökségben négy-négy arányú patthelyzet alakult ki alkotmányreformmal kapcsolatban.
A nézeteltérés kezdeti forrását a szövetségi hatalom megerősítésének kérdése adta: amíg a szlovén és horvát fél ellenezte, Milošević és köre támogatta azt. Szlovénia, majd Horvátország vezetői ekkor a kiválás mellett döntöttek. Utóbbi távozása népes szerb etnikum leválasztását jelentette volna Jugoszláviától, ami Milošević szerbiai hatalmát is aláásta volna. A szerb elnök ekkor meggyőzte a Jugoszláv Néphadsereg vezetőit arról, hogy kötelességük fellépni a szlovén és horvát szeparatizmussal szemben, amelyek veszélyeztetik a közösen létrehozott ország területi épségét. A délszláv egységállam egyben tartatásával Milošević egy ernyő alatt tarthatta volna a szerbséget, amíg egy olyan alkotmányreformot erőből keresztül tudott volna vinni, ami vagy újrarajzolja a „mesterségesen” kialakított belső határokat, vagy ami a horvátországi szerbek számára is biztosítja az önrendelkezési jogot. Az első terv elérésére Szlovéniával, a második terv megvalósítására pedig Horvátországgal szemben vetette be Jugoszláv Néphadsereget.
Az EK közvetítőcsoport olyan rendezési javaslattal állt elő a tagköztársaságok számára, ami az átalakulást segítő pénzügyi segélycsomagok mellett gyors európai integráció képét lengette be a délszláv vezetők előtt, amennyiben azok beleegyeznek a békés szétválásba. Montenegró erőteljes belgrádi nyomás és fenyegetés hatására az utolsó pillanatban kihátrált a javaslat mögül, ezzel a terv elbukott, Horvátországban folytatódott, hónapokkal később Bosznia-Hercegovinában pedig kitört a háború.
A válság kitörésekor bevezetett nemzetközi fegyverembargó miatt a horvát és bosnyák fél került hátrányos helyzetbe, ami lehetővé tette a szociopatákban bővelkedő, szerencsevadászokból, szabadon engedett bűnözőkből, futballhuligánokból és a Nagy-Szerbia bűvöletében élő önkéntesekből verbuvált szerb szabadcsapatok előre nyomulását.
A nemzetközi közösség a háború utolsó évéig aktívan nem avatkozott be, pedig mint kiderült a szerb paramilitáris egységek professzionális hadsereggel szemben sebezhetők és visszaszoríthatók voltak. A délszláv (és a ruandai) genocídiumból tanulva fogadta el 2000-ben az ENSZ az ún. védelmi felelőssége elvet, amely a népirtások elkerülésére lehetőséget ad a nemzetközi közösségnek az azonnali intervencióra.
A délszláv háború tömeggyilkosságokhoz, menekülthullámokhoz, a behívók miatti kivándorláshoz, nélkülözéshez, a második világháború vége óta Európában nem tapasztalt hiperinflációhoz, a fekete gazdaság megélénküléséhez és az etnikai viszonyok átrendeződéséhez vezetett egy olyan egykori szövetségi állam területén, amely a sikeres átmenet esetében akár már a negyedik bővítési hullámában (1995) is csatlakozhatott volna az EU-hoz. Az egykori Jugoszlávia széthullása Montenegró (2006) és Koszovó (2008) függetlenné válásával teljesült ki. A több sebből vérző régióban az ellentétek máig sem oldódtak fel teljesen, a Nyugat-Balkán euroatlanti integrációjának lehetősége és mértéke pedig nyitott kérdés maradt harmincévvel a délszláv válság kitörése után is.
Borítókép: shutterstock.
