Napjaink emberének egyik legmeghatározóbb tapasztalata alighanem a válság. 

A történelem utáni világ éppen csak átlépte az új évezred küszöbét, amikor a kihívó nélkül maradtnak hitt új globális berendezkedés szimbolikus épületeit terrortámadás pusztította el Manhattanban. Mindez alapjaiban rengette meg a liberális demokrácia és a szabadkereskedelem egyetemes győzelmébe vetett hitet, egyszersmind láttató erővel világított rá az univerzálisnak feltételezett értékek sérülékenységére és viszonylagosságára.  

Alig több, mint fél évtizeddel később – első nyilvános tüneteként a végletesen financializálódott amerikai gazdaság rendszerszintű zavarainak – az Egyesült Államok egy nagymúltú befektetési bankja fizetésképtelenséget jelentett. Mindez az események olyan láncolatát indította el, amely végül az 1930-as évek óta nem látott recesszióba taszította a nyugati országok nagyrészét, jól kitapinthatóan devalválva ezzel a pénzügyi rendszer és a politikai elitek hozzáértése iránti bizalmat. 

Nem telt el tizenöt év, és a komoly állami beavatkozással keresztülvitt prosperitás időszakának leszállóágában a COVID-19 elnevezésű vírustörzs világméretű terjedése kényszerítette azonnali válaszlépésekre a kormányokat, bezárkózásra a társadalmakat és lassításra a gazdaságot. A vírus elleni védekezés jelképének számító maszkok pedig jóformán még a szekrény aljára sem kerültek, amikor Oroszország máris tovább eszkalálta háborús konfliktusát Ukrajnával. Mindez jelentős mértékben látszik aláásni a nemzetközi együttműködések, intézményrendszer és jog, valamint a meglévő integrációk tekintélyét. 

És ez csupán az utóbbi negyedszázad lajstroma, amelyet voltaképpen bármeddig lehetne bővíteni a megelőző századok olyan további eseményeivel, mint a például a nukleáris fegyverkezési verseny, a holokauszt, hideg- és világháborúk, totalitárius „szörny-államok iszonyatai”, tőzsdekrachok, spanyolnátha, társadalmi egyenlőtlenségek stb. 

Noha akutabb, illetőleg látványosabban, hirtelenebbül kibontakozó válságok sokszor mintha elvonnák róla a figyelmet, napjaink emberének válságtapasztalatához szervezesen hozzátartozik az ökológiai környezet egyensúlyának mindinkább érzékelhető, lassú megbomlása. (Avagy, stílusosabban szólva, utalva egyúttal a Geoffri Reggio rendezésében, Francis Ford Coppola produceri keresztapasága mellett napvilágot látott híres dokumentumfilm, a Koyanisquaatsi címére: „kizökkenése”.)

A természet pusztulása, a biodiverzitás csökkenése, a hulladék kezelhetetlenné váló felhalmozódása, a légszennyezés, a talajerózió, illetve az éghajlat nagyon is érezhető melegedése egytől egyig okozzák és fokozzák is a kollektív válságérzetet. A latin ABC utolsó betűiről elnevezett generációk tagjai növekvő arányban élnek meg tartós, patológiás szintű aggodalmat, azaz szorongást a környezet állapotának immár saját bőrükön is tapasztalható, drasztikus romlása miatt. Az éghajlatváltozás hatásainak rendkívüli módon kitett Grönland lakói emberemlékezet óta megszokott, ám az ökológiai válság következtében egyre inkább eltűnőfélben lévő, hagyományos közegüket gyászolják. A környezeti krízissel járó, kiterjedt válságtudattól vezérelve az ún. mélyalkalmazkodás hívei pedig a legrosszabb forgatókönyvre készülnek. Szerintük a teljes összeomlás elkerülhetetlen, az egyetlen út, ha a társadalmak és az egyének tudatosan, körültekintően és az ehhez szükséges empátiával – a válság megoldására tett kísérletek helyett, már most – megkezdik az erre való felkészülést. 

Tévedés volna ugyanakkor azt hinni, hogy az ökológiai válság egyenlő az előző bekezdésben felsorolt válságtünetek összességével, illetve, hogy élesen elkülöníthető helyen szerepel a jelenkor emberének jövőképét sötétre festő válságjelenségek terjedelmes listáján. Ez a fölfogás azt sugallja ugyanis, hogy az ökológiai környezet válsága tisztán környezeti probléma. Amely, mint ilyen, a környezetvédelem eszközkészletével: megfelelő szabályozás, intézkedések, célirányos állami beavatkozás, valamint az egyéni szokások belátó átalakítása révén kellő hatékonysággal kezelhető; ceteris paribus, azaz anélkül, hogy a problémahalmaz bármely más eleméhez a változtatás szándékával nyúlnánk hozzá. A helyzet ennél azonban lényegesen bonyolultabb. Ahogyan Lányi András fogalmaz: „[…] a természeti rendszerek egyensúlyának megbillenése és ennek drámai következményei a nyugati civilizáció válságának indikátorai, a modern ipari társadalom belső ellentmondásairól árulkodnak.” 

A két világháború között, nem sokkal a második kitörését megelőzően, Hamvas Béla az emberi történelem válságainak eredete és mibenléte után kutatott, hétszáz elemből álló bibliográfiát állítva össze a válsággal foglalkozó, diszciplináris szempontból igen változatos irodalmak alkotásaiból. A bibliográfia bevezetéseként publikált, A világválság című esszéjében végül is arra jutott, hogy a válság az emberiség történetének ebben a legújabb szakaszában egyetemessé vált. Mert bár háborúk, forradalmak, időleges és területhez kötött társadalmi vagy politikai nehézségek e történet korábbi korszakaiban is adódtak ugyan, ezek a 20. századig mindig megmaradtak részleges válságnak. Ehhez képest – Hamvas szerint – jelenkorunk válságából teljességgel hiányoznak a partikularizmusok. A végtelenül összetetté vált világ jelenségei ugyanis minden tekintetben egymásra vannak utalva, egymással minden ízükben összefüggenek (József Attilával szólva: „akár egy halom hasított fa, hever”-nek egymáson.) Miként Hamvas írja: „[a]z államforma, a művészeti irány, filozófia, tudományos szellem, gazdaság, osztálytagozódás, jogi, erkölcsi és egyéb értékrendszer egyetlen organizmusban él […] Így tehát, amíg más történeti, társadalmi, gazdasági zavarok és megrázkódtatások (nem válságok) csak egyes szervi megbetegedésekhez hasonlíthatók, a mai krízis (ténylegesen: a válság) az egész emberiség szervezetének generális megbetegedése.”

Ez a bizonyos összefűzöttség az ökológiai válság vonatkozásában hatványozottan igaz. Amint arról korábbi bejegyzésembenírtam már, a környezet, a társadalom és a gazdaság emberi létezést meghatározó rétegei között a kölcsönhatások bonyolult összjátéka érvényesül. Mivel pedig az ökológiai környezet válságát az emberi tevékenység: a gazdasági és a társadalmi működés diszfunkciója okozza, az következésképpen társadalmi és gazdasági probléma is egyben. Mint ahogyan a gazdaság rendellenességei is a társadalomban éreztetik első sorban a hatásukat. 

Sőt. A környezeti válság önmagában is rendkívül sajnálatos jelenségcsokor. Az élet a bolygón azonban – a környezetpusztítás jelenlegi üteme mellett megcsappanva és elszegényedve bár, de – az emberi társadalmak és civilizációk nélkül is bizonyosan fennmaradna. A természeti környezet épsége, a fajok és élőhelyeik sokszínűsége ezzel szemben nem csupán feltétlenül oltalmazandó önértékek, de a társadalmak és egy tisztességesebb gazdaság működtetése, végső soron az emberi civilizáció és kultúra fennmaradását, az emberiség énképének megőrzését tekintve is nélkülözhetetlenek. Erőforrást, otthont, biztonságot, jó közérzetet és egészséges önértékelést biztosítanak. Nézetem szerint az ökológiai válsággal való szembenézés és megküzdés így elsősorban mindezen értékek védelme érdekében volna fontos. 

A fentiekből tehát az következik, hogy a környezet válságára nem adható tisztán környezetvédelmi válasz: úgy a helyes, ha az ökológiai szempontok a társadalom és a gazdaság dimenzióinak egyéb folyamataiban is megfelelő súllyal érvényesülnek, amennyiben a környezeti válsággal valóban fel szeretnénk venni a küzdelmet. A köz-, de különösen a gazdaságpolitikai döntéshozatalnak pedig feltétlenül tekintettel kell lennie az ökológiai követelményekre, amelyeket többé nem hagyhatnak figyelmen és a hatókörükön kívül. Máskülönben a szak- és gazdaságpolitika alkotásnak egy idő után búcsút kell mondanunk. 

Ahogyan Hamvas Béla esszéjéből is kiderül, a válságok az emberiség egész történelmét végigkísérik. Úgy vélem ugyanakkor, hogy ahol válság van, ott megoldásnak is lennie kell. Remélem, ezt az egyének és a döntéshozók egyaránt mihamarabb megtalálják majd. Így ugyanis igaznak bizonyulhatnának Orbán Ottó reményt keltő sorai: „Én mondom, ez egy változó kor, / az ember hol nagy, hol parány. / Csillannánk meg csak, mint az óbor / egy új reneszánsz asztalán!”