Előző bejegyzésemben arról írtam, hogy az ökológiai válság – dacára annak, hogy tünetei elsődlegesen az ökológiai környezetben jelentkeznek – valójában társadalmi és gazdasági probléma, amely az emberiséget is társadalmi és gazdasági dimenzióiban állítja kihívások elé. A környezeti szempontoknak éppen ezért nem csak a politikai és gazdasági döntéshozatalba integráltan, de a mindennapi élet szintjén is érvényesülniük kell. 

Ezt a tételt kiindulópontként elfogadva rögvest fölmerül a kérdés – amelyet másik korábbi bejegyzésemben ugyancsak érintettem már –, hogy kinek a feladata legyen ebben a helyzetben fellépni a környezeti értékek további pazarlásának megakadályozása, az ökológiai egyensúly helyreállítása és megőrzése érdekében? Kinek a felelőssége az élhető, egészséges környezethez fűződő érdekek érvényesítése, túlzó egyszerűsítéssel: a környezet védelme? A közhatalommal és az egyének magatartásának befolyásolására alkalmas, e vonatkozásban hatékonynak feltételezett kényszerapparátussal rendelkező államé? Avagy az ökológiailag kívánatos állami döntések meghozatalát elvi síkon kikényszeríteni, az életmódjukon pedig állami beavatkozás nélkül is változtatni képes egyéneké és az egyének alulról jövő szerveződéseié?

A képlet, ahogyan az lenni szokott, lényegesen összetettebb annál, mintsem, hogy az ökológiai válság kezelésével kapcsolatos feladatokat kizárólag az állam, illetőleg csakis az egyén számlájára lehessen írni. A kérdéskör bonyolult és sokrétű, gyökerei a filozófia és a közgazdaságtan olyan toposzaiig nyúlnak vissza, mint a szabad akarat és a determinizmus; az egyén és a közösség; az egyén és a közhatalom egymáshoz való viszonya, továbbá a döntés- és játékelméletek. Megnyugtató következetességgel a szóban forgó dilemma általában véve is nehézkesen, bejegyzésnyi terjedelemben pedig egészen biztosan nem dönthető el. Az állami, a közösségi és az egyéni cselekvés dinamikájának érzékeltetése céljából mindazonáltal ehelyütt is érdemesnek tűnik megvilágítani néhány alapvető összefüggést. (A következő bekezdésekben szereplő gondolatok alapja Gébert Judit közgazdász és Bernáth László filozófus által a témában folytatott podcast-beszélgetés.)

Tegyük fel, hogy az emberiség összes tagja a Föld minden pontján – mintegy varázsütésre – hirtelen a tökéletesen környezettudatos életmódra tér át. Ökológiai lábnyomát, kibocsátását és hulladéktermelését a minimálisra igyekszik csökkenteni. Természetes szükségleteinél nem fogyaszt többet. Arra törekszik, hogy ezeket a szükségleteket a lehető legtisztább, ökológiailag legkevésbé megterhelő módon előállított és/vagy forrásból származó javakkal elégítse ki. Könnyen belátható, hogy ebben az esetben a kereslet és a kínálat törvényszerűségei által vezérelt piacgazdaság is csakhamar a termelés mértékének és megszervezésének környezeti szempontból is elfogadható optimumára állna be. A probléma ezzel pedig meg is lenne oldva. De vajon lehetséges-e, hogy ezeket az ökológiailag helyes döntéseket az egyének olyan sokasága hozza meg, amely aztán valóban társadalmi méretű, strukturális változásoknak válhat a motorjává?

Biztosak lehetünk-e abban, hogy a környezettudatos életvitel, az ökológiai kihívások kezelése mindenki számára egyformán preferencia? Mi van azokkal, akik egyszerűen csak nem kellően informáltak ahhoz, hogy adott számú lehetőség közül az ökológiai érdekeknek leginkább megfelelőt válasszák? És azokkal, akiknek egy ilyen választás túlzott hátrányt okoz? Azokkal, akik úgy érzik, hogy amit tesznek, az ökológiailag helyes ugyan, amíg viszont a közjóhoz szinte semmivel sem járul hozzá, addig őrájuk súlyos többletterheket ró? Azokkal, akik nem akarják önként korlátozni magukat, tekintettel arra, hogy ezt jól érzékelhetően más sem teszi? Dönthet-e tetszése szerint a családi háttérrel, társadalmi státusszal és közeggel rendelkező egyén, vagy döntését – annak lényegét érintően – ezek a külső tényezők fogják végül meghatározni? És létezik-e egyáltalán ökológiailag tudatos, helyes döntés a folyamatos növekedésre és fogyasztásra, az anyagi javak állandó cseréjére, elhasználására és végtelen felhalmozására buzdító tömegtermelés korában? Akkor, amikor szükségleteit az egyén szinte kizárólag a bioszférát végzetesen átalakító gazdálkodás gyümölcseiből tudja csak kielégíteni? Szabadon választ-e az ilyen egyén, vagy ennek a struktúrának a foglya, fogaskereke csupán? 

A válasz ezekre a kérdésekre korántsem fekete vagy fehér. Úgy tűnik, hogy az egyéneket valamiféleképpen ösztönözni kell az ökológiailag helyeselhető döntések meghozatalára, segíteni kell őket továbbá abban, hogy a rendelkezésükre álló több lehetőség közül a környezeti szempontból kívánatosat válasszák. Ez akkor érhető el a legegyszerűbben, ha az egyének számára a környezetileg kedvező alternatíva a legelőnyösebb és legvonzóbb. A közösségek pedig ezen ponton válnak a képlet részeivé. Az egyéni döntéshozatal helyességéhez elengedhetetlen ugyanis, hogy a közösségek és azok vezetői a helyes egyéni döntéseknek kedvező, és ezek meghozatalát szükség esetén ki is kényszerítő környezetet alakítsanak ki. Ahhoz, hogy az ökológiailag tudatos megoldásokat egyének tömegei preferálják, a lehetőséget e megoldások választására a közösségnek kell felkínálnia az egyének számára. A közösségnek kell továbbá gondoskodnia arról is, hogy az egyének választása ténylegesen is ezekre a megoldásokra essen. 

E célok megvalósításának fontos előmozdítója az egyének legintézményesültebb közössége – vagy ahogyan Takács Péter fogalmaz, az „emberek legátfogóbb politikai társulása” –: az állam,; amelynek már csak közhatalmi jogosítványainak formájában is kiterjedt eszközkészlet áll a rendelkezésére ahhoz, hogy az egyéni döntéseket a közösség által kijelölt irányba terelje.

Az egyéni magatartásokat közvetetten befolyásoló gazdasági szabályozás módszerével, a környezethasználat megdrágításával elérheti például, hogy az egyének és a gazdaság szereplői számára anyagilag a környezetkímélő magatartás tanúsítása érje meg leginkább. (Azaz, mint fentebb írtam, a környezetileg hasznos választás az egyén számára egyben a legelőnyösebb is legyen.) Amint arra Takács-Sánta András emlékeztet, az egyént így végső soron a saját, önző érdeke vezetné a valójában a köz érdekét szolgáló választásra, ez azonban – éppen ebből adódóan – sem heroizmust, sem önfeláldozást nem igényelne őtőle. A környezetileg igazolható magatartást ráadásul ebben az esetben az egyének várhatóan nagyobb hányada érezné magáénak, mintha ezt a magatartást az állam felülről érkező parancsszóval írná elő a számukra.

Merthogy az állam, mint – Max Weber kifejezésével élve – „intézményes uralmi rendszer”, arra is képes, hogy a más preferenciákkal rendelkező, illetőleg az ökológiailag elfogadható döntés meghozatalát valamilyen okból elutasító egyéneket közvetlenül is a közérdekkel összhangban álló cselekvésre kényszerítse. A környezeti szempontból kívánatos magatartások rendjét ugyanis kötelező érvényű jogszabályként is előírhatja az egyének számára, ezek betartását pedig nem csupán ellenőrizheti, de az államapparátuson keresztül az egyénekkel ténylegesen be is tartathatja. 

Mindezek alapján okkal tűnhet úgy, hogy az ökológiai válság nem több puszta koordinációs zavarnál, amelynek hathatós kezeléséhez elegendő csupán megfelelő irányba befolyásolni az egyéni döntéseket. Elég, ha a közhatalmi jogosítványokkal felfegyverzett állam – rendeltetésének megfelelően – érvényesíti a köz érdekét, és az egyéneket a jogszabályi parancsok varázsütésével szorítja rá a környezetileg helyes cselekvésre. Az egyén és a közösség között érvényesülő kölcsönhatások összjátéka azonban – mint megszokhattuk – ennél sokkal bonyolultabb. 

A közvetlen állami beavatkozás ugyanis könnyen a visszájára sülhet el, amennyiben például a túlszabályozás jelentette többletköltségek vagy kényelmetlenségek miatt az egyének szabályozás indokolatlan lazítását, vagy akár megszüntetését kényszerítik ki a döntéshozókból. Avagy, a kérdést megfordítva: távolról sem biztos, hogy az állam, amelynek vezetőit a lehetséges választási eredmények mozgatják, ökológiai szempontból az egyéni elvárásoknak megfelelően cselekszik. Ezt a bizonytalanságot a környezetpolitika csekély jelentősége és a nemzetközi összefogások kudarcai is kiválóan mutatják. A célirányos, határozott és hatékony fellépést ebben az esetben is az egyéneknek kell kikényszerítenie az államból. Amely a közvetlen és a közvetett beavatkozás mértékének kiegyensúlyozásával – az egyéni ráhatás nyomán – továbbra is hatásos eszköze lehet az egyéni döntések és magatartások megfelelő irányú, további befolyásolására. És így tovább. 

Az egyéni és az állami cselekvést egymás komplementereként és ösztönzőjeként érdemes tehát felfogni: nézetem szerint akkor járunk jó úton, ha e téren mind az egyéntől, mind pedig az államtól aktivitást várunk. Az előbbinek táptalaja lehet, ha az egyén kötődik az otthonához, tiszteli az elődeit és felelősséget vállal az utódaiért, következésképpen törődik a környezetével, annak védelméért nem csak közvetlenül, de például önszerveződéssel vagy szavazataival is tesz, saját vezetőit pedig ebben a szellemben termeli ki. Az utóbbi akkor tölti be rendeltetését, ha a közpolitika, a hatalomgyakorlás és a jogalkotás is tekintettel van az ökológiai szempontokra.