Az alkotmányosságot általánosan dicsérik, mert soha nem határozták meg pontosan. Martin Loughlin amellett érvel, hogy ez nem liberális törekvések homályos összevonása, hanem egy konkrét és mélyen vitatott kormányzási filozófia. A felvilágosodás eszméje Amerika egyedülálló hozzájárulása volt a kormányzás filozófiájához a tizenkilencedik században. A huszadik század közepére az alkotmányosságot széles körben anakronizmusnak tekintették. A hatalmi ágak szétválasztását és a korlátozott kormányzást szorgalmazó alkotmányozás egyedülállóan alkalmatlan volt a kor politikai kihívásaira. Az alkotmányosság azonban azóta figyelemre méltó átalakuláson ment keresztül, és az alkotmánynak soha nem látott szerepet adott a társadalomban. Az egykor a kormányzás szabályozásának gyakorlati eszközeként kezelt alkotmányt a polgári vallás, a kollektív egység szimbolikus megjelenítése rangjára emelték.

Az Against Constitutionalism című könyv elmagyarázza, hogy ez miért történt, és milyen messzemenő következményei vannak. A „jogforradalom” által vezérelve, amely a kormányzati intézkedéseket absztrakt elvek alapján átfogó felülvizsgálat alá veti, a bírák a rendszer „láthatatlan alkotmányának” orákulumaként jelentősen megnövekedett hatalomra tesznek szert. Az alkotmányosságot olyan elméletként alakítják át, amely szerint a kormányzati hatalom nem a kollektív akaraton, hanem a „közérdek” elvont normáinak betartásán alapul. Az alkotmányos kormányzás változó gyakorlatát pedig világszerte átformálták az alkotmányos kormányzás elvei.

Az alkotmányosság - érvel Loughlin - ma már azt a széles körben elterjedt meggyőződést hirdeti, hogy a társadalmi fejlődést nem a politika, a választási többség és a jogalkotás, hanem az innovatív bírói értelmezés segíti elő. Az alkotmányosság felemelkedése, amelyet általában az alkotmányos demokráciával azonosítanak, valójában hozzájárul annak leépüléséhez.

Martin Loughlin a London School of Economics közjogi professzora. Az LSE-n, a Warwicki Egyetemen és a Harvard Law Schoolon tanult, majd a Glasgow-i és a Manchesteri Egyetemen töltött be pozíciót, mielőtt 2000-ben visszatért az LSE-re. 1987 és 2010 között tagja volt a The Modern Law Review szerkesztőbizottságának, 2002 és 2007 között főszerkesztőként dolgozott, jelenleg pedig a folyóirat tanácsadó testületének tagja. Martint 2011-ben a Brit Akadémia tagjává választották, 2015-ben pedig az Edinburgh-i Egyetem tiszteletbeli LL.D. címet adományozott neki. 2000 és 2002 között Leverhulme Major Research Fellowship ösztöndíjasa volt, 2007-08-ban a berlini Wissenschaftskolleg zu Berlin ösztöndíjasa, 2012-13 között a Princeton Egyetem Law & Public Affairs ösztöndíjasa, 2016-17-ben a Freiburg Institute of Advanced Studies EURIAS Senior Fellow-ja, 2019 január-márciusában pedig az Edinburgh-i Egyetem MacCormick Fellow-ja volt. Martin számos jogi egyetem vendégprofesszora volt, többek között az Osgoode Hall, a Paris II, a Pennsylvania, a Renmin University (Peking) és a torontói egyetemeken.