Olvasási idő: 5 perc
Tízévesen még hallomásból sem ismerhettem Balassi Bálint nevét, így a Borivóknak való című versének nagyszerű sorait sem az áldott szép Pünkösdnek gyönyörű idejéről, de már mélyen egyetértettem vele. Nem azért, mintha lettek volna körülöttem akkortájt jó hamar lovak vagy vígan lakozó, a szép szagú mezőt széltében-hosszában bejáró vagy éppen véres fegyvert tisztíttató végvári vitézek, nem.
Az ok azonban nem kevésbé volt lírai: anyai nagyapám szülőfaluja, Székelyszentlélek nevéből fakadóan pünkösdkor tartotta a búcsúját, és ilyenkor messzi földről (értsd: a hetedik faluból) is tiszteletüket tették a rokonok, hogy részt vegyenek a pünkösdi misén, majd együtt üljék meg a falu legnagyobb ünnepét. (Pedig a kommunisták akkor már több évtizede regnáltak, de mivel pünkösd mindig vasárnapra esik, így nem gördíthettek akadályt megtartása elé, csak a „másodnaptól” fosztottak meg bennünket közönséges munkanap keretében.) És hát gyermeknek mindig öröm, ha sokan nyüzsögnek körülötte (ezt csak öregkorunkra nőjük ki), pláne, ha a nyüzsgő tömeg jó hangulatban, evés-ivással tölti ki az együttlét idejét, ahogy Balassi írja: „Igyunk, lakjunk egymással vígan, szeretetből!”
A forgatókönyv főbb vonalaiban minden évben azonos volt. A „dicsérjük szent nevét fejenkint jó szívből” a délelőtti misén illő módon megtörtént, az ünnepélyes hangulat még az ebéd idején is úgy-ahogy kitartott, de aztán a nap végére a társaság rendszerint eljutott az „Akácos útig”, amelyen ilyenkor kötelező volt végigmenni, és nem azért, hogy a napi lépésszám meglegyen. Ezt az utat ülve tették meg, tekintve, hogy (különösen a férfiak esetében) ekkor már egyetlen lépés nem sok, annyi megtétele is gondot jelentett volna.
1974 pünkösdjén különösen sokan gyűltek össze nagyapám házánál, aminek okát tízéves gyerekként nem kutattam, csak élveztem a rokonok fejre barackot nyomó, ölelgető, hogylétet és iskolai előmenetelt kedvesen firtató szeretetét. Nagyapám, aki azelőtt pár hónappal súlyos műtéten esett át, nem jött el a templomba, otthon várta meg a mise végét. A misét a falu plébánosa, nagybácsim tartotta, aki mindig hivatalos volt az ünnepi ebédre, és aki mindig tisztelettudóan el is jött, és mindig másfél órát töltött búcsús rokonai között, mialatt elkortyolgatta az egyetlen pohár bort, amelyet hajlandó volt elfogadni a házigazdától. Soha nem volt példa kettőre, mert ő ezt előre kikötötte, és hát ki merte volna unszolni mértéktartó életmódja, tehetsége és hivatásszeretete okán a legnagyobb tiszteletnek örvendő egyházi embert, hogy: „Na még csak ezzel az egy pohárral, Berci! Meglátod, beléd fér!” Sőt Bercinek se merte szólítani senki, csak Albert tisztelendő úrnak. (Érdekes, a papok esetében a kommunisták sem követelték meg az „elvtárs” megszólítást.)
Abban az évben történt, hogy ebéd közben valaki a rokonok közül megkérdezte nagybácsinkat, hogy voltaképpen mi is ez a pünkösd. Merthogy a karácsonyt és a húsvétot értjük, azok üzenete kristálytiszta, de mi lenne az a „Szentlélek”? (Megjegyzem: nekem gyerekként egyértelműen magát a falut jelentette…)
Albert tisztelendő úr szelíden elmosolyodott, és szemüvege mögül kedvtelve nézett az érdeklődő rokonra. „Fiaim – mondta, amikor mindenki elcsöndesült –, a Szentlélek a mi hitünk szerint az Úr és Krisztus után a harmadik személy a Szentháromságban. Hogy mennyire fontos, jól látszik abból is, hogy Jézus azt mondja róla az evangéliumban: »Ha valaki az Emberfia ellen beszél, bocsánatot nyer, de ha a Szentlélek ellen beszél, nem nyer bocsánatot sem ezen, sem a másvilágon.« De nem könnyű tisztába jönni a mibenlétével. Úgy képzeljétek el, mint a villanyáramot a gyárban! Tudjuk, hogy ott van a kábelekben, de nem látjuk, hogy pontosan micsoda, csak érzékeljük a jelenlétét. Nélküle sötét van, és nem működnek a gépek. A Szentlélek nélkül mi is sötétben élnénk, és olyanok lennénk, mint az áram nélküli gép. És a hitünk az a »kábel«, amelyen keresztül a Szentlélek megérkezhet az életünkbe. Hát ehhez tartsátok magatokat!”
Bizonyára nem szó szerint ezt mondta, de valami hasonlót. Legalábbis így gondolom fél évszázad távlatából. Aztán szedelőzködni kezdett, de mielőtt elment volna, az asztalfőn mellette ülő, sápadt nagyapámhoz fordult: „Gábor, te nem szólsz?”
És az ékes szónoklatairól, elmés és magvas beszédeiről híres nagyapám ekkor felállt, szeretettel végignézett a rokonok gyülekezetén, és csak ennyit mondott: „Köszönöm, hogy eljöttetek! Jó volt veletek lenni!” Azzal leült.
Három hónap múlva temettük.
Sok-sok évvel később jöttem rá, hogy akkor, ott, az nemcsak a falu búcsúja volt, hanem az övé is.
Lakatos Mihály
a szerző a Magyar Összetartozás Intézetének szenior kutatója
