Élet a nappali kórházban - egy anorexia nervosával küzdő páciensek számára létrehozott intézmény története

Az anorexia nervosa, az érintett által indukált és fenntartott akaratlagos súlyvesztés, amely minimum 15%-os súlyhiányban és maximum 17.5 kg/m2 testtömeg-indexben számszerűsíthető. További jellemzője a gondolati beszűkülés, melynek fókusza az evésszabályozás és az elhízástól, illetve súlygyarapodástól való félelem. Jellemző továbbá a testkép észlelésének zavara is. Két altípusát különítünk el: restriktív típust nem jellemzi a falásroham, ugyanakkor előtérbe kerül az extrém testedzés, míg a purgáló típust a falásrohamok és az azokat követő purgálás jellemzi (önhánytatás, vizelet-, vagy hashajtószerek alkalmazása).

A nappali kórház a Bellvitge University Hospital Clinical Psychology intézetében található, ahol klinikusok és kutatók végeznek áldozatos munkát a páciensek állapotának stabilizálása és javítása érdekében. Egyikükkel, Laurával beszélgettem a nappali kórház működéséről, aki pszichiáterként vesz részt az intézmény életében.

Hadházi Zsófia – Kérlek mesélj arról, hogy kik is vehetik igénybe a nappali kórház szolgáltatásait?

Laura – A mi intézményünkbe anorexia nervosával diagnosztizált pácienseket látunk el, akik már részt vettek pszichiátriai kezelésben is, tehát elindultak a gyógyulás útján, de a BMI-indexük még mindig 15 és 18 kg/m2 között mozog. A szolgáltatást azonban mindenképpen meg kell előznie fekvőbeteg-ellátásnak a pszichiátriai osztályon. Miután az állapotukat stabilizálták és nincsenek életveszélyes állapotban, a páciensek dönthetnek arról, hogy hol folytatják tovább a megkezdett utat. Vagy abbahagyják a kezelést, amire 18 éves korukat betöltve minden joguk meg is van, vagy magánklinikán folytatják tovább a terápiát, kifizetve annak költségeit, vagy pedig az egészségbiztosítás alapján térítésmentesen igénybe vehető nappali kórház szolgáltatását választják. Nálunk leginkább lányokkal dolgozunk együtt, azonban van egy férfi csoportunk is, azonban ők

nem naponta, hanem hetente vesznek részt a foglalkozásokon, 16 héten keresztül. A jelenlegi férfi csoportunkba 4-5 fő tartozik, anorexiával és bulimiával küzdők is tartoznak közéjük.

H.Zs. – Hogy látod, melyik lehetőséget választják leggyakrabban a páciensek?

L. – A nappali kórházban az ellátás három hónapig tart. Ez a három hónapig tartó kezelés, jelentős anyagi megterhelést jelentene a magán ellátásban, így a legtöbben a nappali kórház szolgáltatásait veszik igénybe, vagy pedig -ha nincs meg a kellő motiváció a gyógyulásra - nem folytatják a kezelést.

H.Zs. – Azok, akik a nappali kórházba jelentkeznek, kellő motivációval rendelkeznek a gyógyulásra?

L. – Úgy látom, hogy igen. A betegfelvételt több találkozás előzi meg. Egyrészt felvesszük az anamnézist, az általános adatokat, illetve teszteket töltetünk ki a páciensekkel. Ezek a tesztek az érzelemszabályozásra, temperamentumra, fiziológiai állapotra, ételaddikcióra és evészavarra vonatkoznak. Mindezek után ismertetjük a nappali kórház szabályait, amik meglehetősen szigorúak. Mivel az intézmény kapacitása és az itt dolgozók ideje is véges, így a szabályok, vagy a szerződés megsértése komoly következményeket von maga után és a kezelés véget is ér. Így a pácienseknek valóban motiváltnak kell lenniük a gyógyulásra ahhoz, hogy bekerüljenek és bent is maradjanak.

H.Zs. – Hogyan képzelhetünk el egy átlagos napot a nappali kórházban?

L. – Minden hétköznap várjuk a pácienseket reggel 9 és délután 3 óra között a foglalkozásokra. A napot reggelivel kezdik, amire 25 percük van, ezt követi egy 30 perces pihenő. Majd részt vesznek valamilyen foglalkozáson. Ezután elmehetnek a mosdóba. A 40 perces ebédet megelőzi egy foglalkozás, és végül a 30 perces pihenő után újra elmehetnek a mosdóra. Ezzel a kórházban töltött nap pedig a végére ért.

H.Zs. – Ez egy meglehetősen szigorú időbeosztásnak hangzik. Miért van szükség minderre?

L. – Mivel a páciensek hozzá voltak szokva, hogy keveset, azt is apró falatokra vágva, lassan lenyelve egyenek, ezért szükség van ezen szokások kijavítására. Hozzá kell szokniuk, hogy másokkal együtt, normál tempóban esznek. Így, ha valaki később fejezi be az étkezést, akkor a nap végén annyival később is fog távozni. Az adagokat egyénileg, a korábbi étkezési szokások és az ideális súly elérésének üteme alapján határozzuk meg. A pihenőkre azért van szükség, hogy ne kezdjenek el kompenzáló tevékenységet végezni, gondolok itt mind a purgálásra (önhánytatás, stb…), mind fizikai aktivitás végzésére - hiszen korábban mindig ezekhez az eszközök nyúltak annak érdekében, hogy súlyuk ne gyarapodjon. Így a pihenő után mindenkit elkísér egy munkatársunk a mosdóig, ahol az ajtót résnyire nyitva hagyjuk. Így próbáljuk megakadályozni a purgálást. Ez általában elegendő is, de nem tudjuk őket otthon is szemmel tartani, így a szülők segítségét kérjük, hogy felügyeljék az otthoni viselkedésüket. Mindezt a terápiás szerződésben leírjuk számukra, illetve azt is, hogy a kórházon kívül nem vásárolhatnak maguknak ennivalót, csak az előírt ételeket és mennyiséget vihetik be a szervezetükbe. Erről naplót is kell vezetniük, amit alaposan ellenőrzünk és csak akkor kapják meg az igazoló aláírást, ha nem ferdítettek a valóságon. A súlyukat hetente egyszer mérjük (anélkül, hogy ők megnéznék azt). Ha bizonyos idő elteltével sem tapasztalunk gyarapodást, vagy pedig a szabályszegést, pontatlan naplózást észlelünk, akkor kikerülnek a nappali kórházból és nem folytathatják a kezelést.

H.Zs. – Az világos, hogy az étkezések alatt, a foglalkozásokon, illetve a mosdószünet során a páciensek végig felügyelet alatt állnak, de hogyan töltik az ezek között tartott pihenőt?

L. – Leginkább együtt beszélgetnek, kimennek a friss levegőre. Azonban fontos szabály, hogy nem beszélhetnek egymással a súlyukról, méreteikről, illetve szorosabb barátságot sem köthetnek egymással. Próbáljuk ezzel megakadályozni, hogy még jobban összehasonlítsák magukat a többiekkel, illetve azt, hogy olyan mélyebb problémákat osszanak meg egymással, amire nem kapnának megfelelő támogatást. Hiszen mindannyiunkban közös, hogy az esetek többségében nem megfelelő megküzdési mechanizmusokat választanak. Legfőbb célunk az újratápláláson felül, ezek fejlesztése, kijavítása.

H.Zs. – Tehát az étkezések közötti foglalkozások fókuszában a megküzdési stratégiák elsajátítása áll?

L. – Pontosan, illetve nagyon fontos, hogy megtanulják felismerni, kezelni és elfogadni az érzéseiket és saját magukat egyaránt. Ezt több módon is próbáljuk elérni, ami rendkívül fontos, hiszen eltérő személyiségekről és történetekről beszélünk, akiket külön utak vezetknek ugyanahhoz a célhoz. Egyrészt különböző művészeti tevékenységeket próbálhatnak ki, mint pl. festés, rajzolás, szobrászkodás. Itt nem is feltétlen a tevékenységen van a hangsúly, hanem hogy az alkotásokon keresztül megoszthassák érzéseiket, gondolataikat, amelyek esetleg nyomasztják őket. Másrészt érzelemszabályozó módszerekhez is nyúlunk, gyakoroljuk ezeket. A saját magukkal kapcsolatos érzéseiket pedig egy hatalmas tükör elé állva oszthatják meg. Ezt azért alkalmazzuk, mivel az anorexiával küzdő személyek kerülik saját tükörképük szemlélését, hiszen nem érzik önazonosnak, amit látnak, nem éreznek megelégedést. Minden nap van egy csoportterápia jellegű alkalom, amikor a testükkel kapcsolatos érzéseken kívül, bármiről szabadon beszélhetnek. Próbáljuk levenni a fókuszt a testről és áthelyezni azt a mögötte húzódó problémákra. Ezen kívül, ahogy azt kapacitásunk engedi igyekszünk egyéni üléseket is biztosítani a páciensek számára, ami hetente minimum egy 30 perces alkalmat jelent. Ideális esetben a pszichoterápia és az újratáplálás párhuzamosan történne meg, azonban erre általában nincs lehetőségünk a betegek nagy száma miatt, csupán a 3 hónapos nappali ellátás befejezése után.

H.Zs. – Milyen lehetőségeik vannak a pácienseknek a 3 hónap letelte után, ahol folytathatják a kezelést?

L. – Miután megtörtént az újratáplálás és testsúlyuk, illetve BMI-indexük normál tartományba került, vagy legalábbis megközelíti azt, folytathatják a kezelést az intézetünkben, pszichoterápiás ülések keretein belül. Itt már nem csoportosan, hanem egyénileg foglalkozunk a páciensekkel, személyenként meghatározva a terápia hosszát (1/3/6/12 hónap között), melyet esetenként meghosszabíthatunk. A visszaesések persze gyakoriak, előfordul az is, hogy a betegek visszakerülnek a pszichiátriai osztályra, azonban, ha kellően motiváltak, támogató környezetben óriási fejlődéseken mehetnek keresztül.

Végezetül Laura megkérte az egyik páciensét, - aki hamarosan az itt töltött 3 hónap végére ér - hogy néhány sorban ossza meg gondolatait, érzéseit a nappali kórházban töltött időszakkal kapcsolatban. Laura elmondása alapján, nem ritka, hogy a távozó páciensek leveleket hagynak a kórház csapata részére, hogy köszönetet mondjanak áldozatos munkájukért. Ezek az apró visszajelzések igazolják igazán, hogy fontos munkát végeznek nap, mint nap.

“A nappali kórház a 24 órás bennfekvés után a friss levegőt jelentette számomra. Azt hittem, jobb lesz, hogy nem kell annyi órát bent töltenem, de 3 hónap után állíthatom, hogy minden egyes nap tovább maradtam volna. Minden terápiás alkalom, minden történet, minden beszélgetés megérte.... Miután megkértek, hogy meséljek a kórházi élményeimről és megpróbáltam felsorolni őket, akkor jöttem csak rá, mennyi mindent viszek is el magammal. Amellett, hogy hihetetlenül csodálatos emberekkel találkoztam, megtanultam azonosítani az érzelmeimet, nem hagyni, hogy azok elragadjanak és azt, hogy az életemnek és a történetemnek helye van a világban. Fontos vagyok. Nem szabad, hogy a bűntudat felerősödjön bennem az érzéseim miatt, teret kell engednem nekik. Mindezeket a tanulságokat a szakemberek nagyszerű csapatának köszönhetem, akik aggódva és empatikusan viszonyulnak a betegeikhez, mindig elszántak az együttműködésre és a segítésre. Személy szerint csak hálás lehetek a központ munkájáért.”

18 éves lány

Összességében láthatjuk, hogy milyen jelentős és fontos munkát végez a nappali kórház valamennyi dolgozója. A páciensek, annak ellenére, hogy egy olyan közegbe kerülnek, ami teret adna az összehasonlításra, mégis inkább a csoport támogató jellegére összpontosítanak. Arra, hogy sok közös van bennük, hiába mindegyiküknek egyedi a története és ami még fontosabb, közös a céljuk, motiváltak arra, hogy újra teljes életet élhessenek és kibéküljenek múltjukkal és önmagukkal a vágyott jövő érdekében.

Hadházi Zsófia